03 | Eszméletlenségeim
ÖNÉLETRAJZI KÖTET KISSÉ TÚLTOLVA
Néha úgy gondolom, hogy különleges életem volt már eddig is, tele nem szokványos, néha hihetetlen és egészen elképesztő történetekkel – máskor viszont teljesen hétköznapinak tűnik minden, amibe csak én látok bele valamit, ami nem is biztos, hogy ott van. Az önéletrajzomat kétszer szeretném megírni – egy humoros és szórakoztató, valamint egy mélyebb és komolyabb formában. Az első a könnyedebb változat lesz, mert az már majdnem kész van, egyfajta leírt standup comedy.
TERVEZETT TARTALOM
Nem eléggé ártatlan gyermekkor
Egy amatőr természetbúvár kalandjai
A világ legőrültebb középiskolája
Tamara – tinédzserként a Balatonon
Testépítő Zrt.
A robbantós András
Európai útikalauz stopposoknak
Ami szögletes, azt gurítják, ami kerek, azt cipelik – katonaélmények
Gerinctörés és a szalkszentmártoni hentes
Hétköznapi hősködéseim
A gyerekeim visszaszólnak
Részletek a könyvből
A világ legőrültebb középiskolája
(…)
Maradjunk még a nyelvtudományoknál – én még ahhoz a korosztályhoz tartozok, akiknek kötelező volt oroszt is tanulni az angol mellett. Voltaképpen épp csak két-három órával voltunk lemaradva a kényszerűségből átképzett orosztanárok mögött, akik szinte velünk párhuzamosan tanultak angolul. A középiskola első két évében még heti két oroszóránk volt. Nekem nem volt nagy kaland, mert orosz tagozatos általános iskolába jártam, nyolc éven át heti tizennégy oroszórával és Natasa nénivel megspékelve, úgyhogy nyolcadikban nyelvvizsgázhattunk volna, ha ez akkoriban trendi lett volna. De nem volt, amit utólag persze mindenki ezerszer megbánt már. Mindenesetre az osztálytársaimnak rendesen meg kellett küzdeniük még egy idegen nyelvvel.
Az orosz tanárunkat Kati néninek hívták (ami természetesen csak álnév, a békesség megőrzése kedvéért). Kati néni abszolút kedvence a „Vinni-Pux”, vagyis a Micimackó volt. Oroszul. „Kakto dnyem izvesztnyiij szvojim druzijám, a znácsit, teper i vám, Vinni-Pux ne szpesá proguliválszjá po Leszu sz dovolno vázsnyim vidom, vorcsá szebe pod nosz novújú peszenkú.”
Ez volt az egyetlen olyan orosz mondat, amit mindenki álmából felkelve is kívülről fújt, ugyanis ez volt a jolly joker orosz órán. Mert akármi is volt a kérdés feleléskor, ha ezt elkezdtük mondani, Kati néni elérzékenyült, orgazmushoz hasonló nyögdécselések és sóhajok hagyták el az ajkát, és azonnal megvolt az ötös. Kettő is. De komolyan, bármikor, bármilyen témánál! Melléknévragozás… Tanárnő, nem mondhatnám inkább a Micimackót? – Dehogynem, dehogynem, és már törölgette is a könnyeket a szeméből meghatódottságában. És ez nem csak orosz órán működött. Kati néni ugyanis a történelem tanárunk is volt. És ha kihívott felelni történelem órán, és feltette azt az óvodás szintű beugró kérdést, hogy „mi volt a neve a világosi fegyverletételt aláíró Görgey Artúr alacsonyabbik szolgálójának az anyjának a szeretőjének, aki hat nappal az előbb említett nemzeti és történelmi gyásznap előtt belefulladt a házuk mellett lévő pöcegödörbe, mert seggrészegre itta magát a labancoktól ellopott hadizsákmányként lefoglalt egri bikavértől…? – akkor elég volt csak annyit válaszolni, hogy „Kakto dnyem izvesztnyiij szvojim druzijám…” – és rögtön megvolt a történelem ötös is az orosz mellé.
Volt egy osztálytársam, a Szabó Bence. Eszméletlen fazon volt. Valami komolyabb lábműtéten esett át éppen a sulikezdés előtt, járógipsszel meg két mankóval bicegett be a tanévnyitóra. Az első tanítási napon aztán jött a meglepetés. Még szólt a csengő a legelső óránk végén, de Bence már az udvaron lévő focipálya kapujában állt. Akkoriban mindannyian fociőrültek voltunk, és minden szünetben rúgtuk a bőrt az udvaron. Bence úgy tudott a lépcsőn lefelé rohanni hóna alatt a két mankójával, hogy közben megette a tízóraiját is! A járógipsze meg már eleve stoplis talppal volt kiöntve! Beállt a kapuba, és a két mankójával hadonászva harcképtelenné tett minden csatárt, aki a kapujához közel merészkedett, úgyhogy az ellenfél csak távoli rúgásokkal kísérletezhetett. Én ha tehettem, mindig vele voltam, már csak a saját testi épségem megőrzése miatt is, és néha még ketten beálltunk mellé a kapuba védeni, így egyszerre három kapusa volt a csapatunknak. Azt el is felejtettem mondani, hogy Bencének ilyen állítható teleszkópos fém mankói voltak, amiket persze mindig a legnagyobb hosszúságúra állított, hogy már a tizenhatos szélén állókat is kényelmeset ütlegelhesse a kapuból. Így aztán az első évben végig verhetetlenek voltunk fociban, köszönhetően Bencének. Persze amikor becsöngettek, Bence ismét frissen műtött mozgássérültté transzformálódott, akit épp most engedtek ki az intenzívről, és minden óráról húsz percet késett, mire hangos nyögések közepette felvonszolta magát az udvarról az osztályteremig. Na mellette ültem én történelem órán, közvetlenül a tanári asztal, azaz Kati néni orra előtt.
Még egy sztori Bence mozgássérült korszakáról. Egyszer elküldtek bennünket, már nem is tudom hová, sulin kívül valamit intézni, lehet, hogy épp valami orvosi ellenőrzésre kellett elkísérnem a Bencét, már nem emlékszem. Járógipsz, két mankó. Villamossal kellett mennünk, ami el is húzott mellettünk, mikor még félúton voltunk a megálló felé, úgyhogy mondom Bencének, kapd föl a mankóidat, aztán futás, nem akarok fél órát várni a következőre! Rohanunk, mint az őrült, a villinger már csönget, hogy zárja az ajtót, de volt még vagy tíz méter addig. Bence rohanás közben beélesíti a mankót, teleszkóp maximumra, és mint valami olimpiai gerelyhajító, bevágja az éppen záródó ajtón az egyiket, a nyitott ablakon meg a másikat. Gondolom a vezető azt se tudta, köpjön vagy nyeljen, mert ugye néz bele a tükörbe, és azt látja, hogy a villamos mögött feltűnik egy hadonászva rohanó nagydarab gyerek, derékig érő járógipszben, és dobálja befelé az ajtón-ablakon a mankóit. Namármost mire odaértünk a megállóba, az ajtó már bezáródott, de úgy, hogy az egyik mankó fele kilógott. Nosza Bence odaugrott, és szabályosan kifeszegette a mankójával az ajtót és gyorsan keresztbe rakta, majd kiült a lépcsőre a begipszelt lábait kilógatva, hogy a villamos semmiképp el ne merjen indulni, míg én is oda nem érek – Bence ugyanis begipszelve is rám vert vagy tizenöt másodpercet!
Felkapaszkodok, szembenézek a megrökönyödött utasokkal, mire Bence kikapja a keresztbe tett mankóját az ajtóból, a hóna alá kapja, és hangosan elkezd nyögni, hogy most jöttünk a kórházból, frissek a sebei, épp csak felébredt az altatásból, adja már át valaki a helyet, mert ha megemelkedik a pulzusa, akkor rögtön elájul. A fél kocsi azonnal felpattant, úgyhogy boldogan rogytunk le a kimerültségtől. És ez még mindig nem volt elég, ahogy elindult a vonat – vonat, persze, a villamos – Bence máris elkezdte a mankójával emelgetni a körülöttünk álló nők szoknyáját, hogy megkritizálhassa, kin milyen alsónemű van.
Na ennyi háttérként szolgáló jellemábrázolás után ugorjunk vissza a történelemórára. Ülünk Bencével a tanár orra előtt, feleltetés, naplólapozgatás, Bence így az ujjával követi az eseményeket, mire ránéz a tanárnő, és azt mondja: Szabó! A Bence volt a Szabó, mármint Szabó Bencének hívták.
Semmi válasz.
– Szabó! – Bence meg se nyikkan, az ujja továbbra is a napló fölött játszik türelmetlenül…
– Szabó fiam, hozzád beszélek! – Bence felnéz: – Ööööö, mármint hozzám?!
– Igen, hozzád! Állj fel, és gyere ki a táblához!
Bence meg se mozdul.
– Tanárnő, tisztázzunk valamit. Én nem vagyok Szabóóó! Főleg nem ilyen közönségesen! Én Bence vagyok! Tessék így mondani, akkor TALÁN majd hallgatok is rá!
– Szabó Bence – ez a rendes neved, nem?! Ne szórakozz velem, gyere ki felelni!
– Tanárnő! Ne mondja ki a nevem ilyen tiszteletlen hangsúllyal! Én nem Szabóóó vagyok, hanem Bence! Simán Bence!
– Téged nem Simán Bencének hívnak, hanem Szabó Bencének! Ez van a naplóban is!
– Kedves Katalin! Csak simán Bence! Tessék rendesen beszélni velem, kedvesen és szeretettel! Én egy érző emberi lény vagyok, és közel állok ahhoz, hogy megsértődjek!
– Na idefigyelj Szabó, ha nem állsz fel azonnal, kapsz egy egyest!
– De tanárnő, most mondom, szívesen megyek én felelni, csak tessék azt mondani: Bence!
– Szabó beírtam neked egy egyest! Ha nem állsz fel azonnal, kapsz még egyet!
– Bence vagyok, nem Szabó! Süket maga????!! – már ő is ordított.
– Még egy egyes! Hányat kérsz még Szabó?!
– Nyolcat szeretnék tanárnő, nem kilencet! És nem Szabó, hanem Bence! Még mindig!
Hát, meg is kapta, egy óra alatt összesen 11 db egyest történelemből. Azt hiszem ez Guinness rekord.
Hát így teltek nálunk a történelem órák.
Egyébként ő volt a tanári karban a skála alsó végpontja. Emlékszem, ’91-ben kitört a Sivatagi Vihar, Irak lerohanta Kuvaitot, mire az amerikaiak berágtak, úgyhogy Kati néni bejelentette: Gyerekek, most tört ki a harmadik világháború, a következő hetekben már nem lesz történelem óra sem, mert minek, megszűnik maga a történelem is. Kivettem az összes szabadságomat, a férjemmel kipucoltuk a régi ülepítőt a kertben és berendeztünk egy nagyszerű óvóhelyet, nehogy a fejünkre essen egy eltévedt Scud rakéta ebben a nagy viharban! Álcáztuk is terepszínű tapétával, így a műholdak sem fognak megtalálni bennünket. Ha jót akartok magatoknak, ti se jöttök többé iskolába, keressetek inkább valami mély gödröt és bújjatok el ti is! Dászvidányá!
A legdurvább emlékem vele kapcsolatban, hogy egy alkalommal, amikor már visszamerészkedett tanítani, mert elfogyott az összes felhalmozott konzerv az óvóhelyről, és kiderült, hogy a történelem mégis folytatódik, az egyik szünetben kitört valami kisebbfajta tömegverekedés az osztályteremben, és kitörtük az osztályterem egyik dupla üveges ablakának a belső üvegét.
Becsöngetnek, tanárnő berobog, meglátja az üvegszilánkokat, felsikolt: Jaj-jaj, mi történt itt? – Mire az egyik osztálytársam bekiabálja: „Tanárnő, berepül az ablakon egy madár, az törte be az ablakot!” – Megismétlem: dupla üvegezésű ablak, és csak a belső tört ki!
Kati néni nézegeti, nézegeti, aztán egy világméretű összeesküvést leleplező üdvözült vigyorral megfordul: Nem tudtok becsapni, kis rohadékok, nem vagyok én olyan hülye, mint ahogy gondoljátok! Háhá! Ha ez valóban így történt, akkor már csak azt mondjátok meg nekem ti nagyokosok…. hogy hol a madár?! Nincs sehol! Na ugye, csak kitaláltátok az egészet!
Döbbent csönd.
Háááát… nem erre a kérdésre számítottunk.
De ha már ez a kérdés, akkor legyen így – valaki megint bekiabált: Tanárnő kérem, felvittük az igazgatói irodába, hogy fizesse ki a kárt!
Felment, hogy leellenőrizze!
Aztán megint ordibált velünk egy sort, hogy milyen egy hazug banda vagyunk.
Földrajz óra.
A számonkérés végtelenül egyszerűen zajlott: öt kérdés, ahányat meg tudsz válaszolni, annyi az osztályzatod.
Kihívtak felelni – Magyarország vízrajzából.
Első kérdés: Hogyan készül a bácskai rizseshús?
Második: Milyen szempontok alapján jelölték ki a Párizs-Dakar Rally útvonalát?
Harmadik: Mekkora az átlagsebessége egy éticsigának – hátrafelémenetben, emelkedőn fölfelé?
A negyedik: Hogy hívják azt a grafikust a tankönyvkiadónál, aki a földrajzkönyvünk illusztrációit rajzolta?
És végül az utolsó: mit jelent ez a mondat: „Ceterum censeo chartaginem delendam esse.”
Mondom a részeredményeket:
– az első kérdésből csak a rizst és a húst találtam el,
– a másodikra csak annyit tudtam mondani, hogy a verseny szárazföldön zajlott,
– a harmadikra betippeltem egy 14 cm/órát +5%-os sebességvesztéssel a szintemelkedés fokától függően,
– a negyedikre Pablo Picasso-t jelöltem meg,
– az ötödikre meg csak annyit mondtam: ez valami orvosi diagnózis lehet, szerintem fertőző nemibetegség, amúgy pedig csak a kardigán szót ismertem fel a mondatból.
Kaptam egy hármas fölét – de csak azért, mert csókos voltam a föcitanárnál, ugyanis állandó résztvevője voltam az általa szervezett iskolai országjáró túráknak. Méghozzá az EGYETLEN résztvevője. Éveken keresztül gyűrtük a kilométereket minden második szombaton édes kettesben, ugyanis senki más nem járt ezekre a kirándulásokra, legfeljebb egyszer-egyszer akadt egy vakmerő próbálkozó, akit aztán soha többé nem láttunk, nemhogy a túrákon, az iskolában sem!
Bandi bácsira ugyanis két dolog volt jellemző a túrákon. Az egyik, hogy MINDIG eltévedt. De nem kicsit, nagyon. A másik pedig hogy mindig rengeteget ivott – de azt se kicsit, hanem nagyon. Két kulaccsal járt túrázni, az egyikben tea volt, az volt a kisebb, olyan 2 decis, a másikban pedig jobb esetben bor, rosszabban pálinka, mert az másfél literes volt, és felváltva iszogatta őket, úgyhogy a laza húsz kilométeres kitérők után hazafelé már én voltam a túravezető, mert szegény akkor már nemhogy a turistajelzéseket nem ismerte fel, hanem ő rajzolta a fákra! Mihelyt találtunk valami elágazó ösvényt, azonnal kitalálta, hogy arra a lila dollárjel alakú turistajelzésnek kellene lennie, de a szemét városi huligánok biztos lekaparták, de sebaj, majd ő orvosolja a problémát, és úgy két kilométeren keresztül befelé a dzsungelbe minden második fát kitetovált, mire vissza tudtam ráncigálni a hazafelé tartó ösvényre. A vonaton aztán előadta a kalauznak, hogy ő katonai térképész volt, mielőtt tanítani kezdett volna, és TITOK, de azért megsúgja, hogy a badacsonyi vulkán csak azért nem tör ki, mert a belsejébe telepítették az oroszok azokat a nagy hatótávolságú rakétákat, amikkel majd Amerikát leigázzák, és hát a rakéták eldugaszolják a bejáratot, nem fér ki a láva. És a mondat végén, hogy a hatás teljes legyen, demonstrált egy lehetséges vulkánkitörést, és lehányta a kalauzt.
Na ezért voltam én csókos. Egyszerre voltam Bandi bá támasza és potenciális leleplezője, akitől az állása függött.
(…)
Testépítő Zrt.
Ugyan nem látszik rajtam, de néhány éven keresztül aktív látogatója voltam egy budapesti izomnövesztő tornateremnek. Az egészen biztosan nagyon durva állítás lenne, hogy body buildingeztem, ezért inkább csak szerényen annyit mondok: súlyzóztam.
Emlékszem, amikor életemben először átléptem egy ilyen konditerem küszöbét, mintha egy másik világba csöppentem volna. Kilencvenes évek első fele – lehettem úgy 17-18 éves, épp elkezdtem a megkésett szocializációmat azzal, hogy emberek közé merészkedtem. Akkoriban még nem volt annyira sok edzőterem, mint manapság, nem volt fitness-kultusz, nem voltak testépítő magazinok, sőt, még az internet is csak valami titokzatos és elérhetetlen NASA technológia volt számunkra.
Szóval úgy döntöttem, hogy építek a hurkapálcikához hasonlító testemre némi látványos izomzatot. Nos, gondolom, mindenki tudja, milyen egy edzőterem: hatalmas helyiségek, amiben többnyire félmeztelen pasik izzadnak és erőlködnek a középkori inkvizíciót megszégyenítő acélmonstrum szerkezetekben. Ráadásul minden falon tükrök vannak, a padlótól a plafonig. Sőt, nem is csak a falakon, de még a gépek közötti szűk közlekedő folyosókra is állványos tükröket rakott ki az érzékeny férfiegóról előzékenyen gondoskodó személyzet, hogy a fekvenyomó és az evezőpad közötti másfél méter megtétele közben félúton is bepózolhassunk egyet, ellenőrizve az aktuális gyakorlatnak köszönhető azonnali, és másoknál minden bizonnyal látványos izomrost növekedést. Én hiába pózolgattam, bizony nem láttam semmi ilyesmit, legfeljebb azt, ahogy az éppen rám pillantó schwarzeneggereket hogyan passzírozza laposra az állványos súlykitoló gépre rakott százötven kilónyi ólom a röhögő görcs miatt, mikor a szemük sarkából észrevették, ahogy az etióp mélyszegénységből jövő izomzatomat csodálva pózolok a tükör előtt.
Nem bíztam semmit a véletlenre. Az első órákat a konditeremben egy padon ücsörögve töltöttem, és semmi mást nem is csináltam, csak néztem, hogy mások mit csinálnak, és bőszen jegyzeteltem. Elvégre meg kellett tanulnom, hogy melyik szerkezet hogy működik – ránézésre ugyanis a legtöbb valamiféle szürreális pépesítő berendezésnek nézett ki, én pedig edzeni akartam, nem meghalni. Néhány óra elmélyült megfigyelés után úgy éreztem, végre elegendő mennyiségű elméleti ismeretre tettem szert a gépészeti eszközök működtetése terén, és mindenféle előzetes rákészülés nélkül odaugrottam egy éppen megüresedő fekvenyomó padhoz. Stipi-stopi, ez az enyém! Jól megpakoltam súlyokkal a rudat, befeküdtem alá, elmormoltam egy imát a biztonság kedvéért, és egy hatalmas nyögés kíséretében megpróbáltam kitolni a súlyt.
Ami természetesen meg se moccant az állványon.
Gyorsan körbenéztem, látta-e valaki a másodpercek alatt totális kudarca fulladt próbálkozásom, majd gyorsan lepakoltam a felét a tárcsáknak. Nem súlyra mentem, csak látványra – így hát fogalmam sem volt, hány kilónál tartok.
Mielőtt visszafeküdtem volna a rúd alá, lopva megnézegettem magamat a tükörben, hogy legyen mihez hasonlítani a hirtelen mellizom növekedést a gyakorlat végén, aztán egy lendülettel betornásztam magam a rúd alá, nagy levegő, egy agresszív nyögés, kitolás – és semmi. A cucc továbbra is teljesen mozdulatlanul pihent az állványon. Nem hogy felemelni nem tudtam, megmozdítani sem!
Kénytelen voltam alaposan átvizsgálni az állványt, hátha van rajta valami biztosító bilincs, amit nem vettem észre, és amit ki kell biztosítani ahhoz, hogy a súlyzót egyáltalán le lehessen emelni a tartóállványról. Ugyan mi más oka lehetne, hogy ennyire meg se moccan ez a szar!
De hiába kerestem, semmiféle biztonsági bilincset nem találtam. Lehet, pont egy olyan helyet fogtam ki, ahol véletlenül valaki ráhegesztette a rudat az állványra?!
Megint lepakoltam a maradék súlyok felét is a rúdról. Ha ezt se tudom felemelni, akkor biztos valami gáz van a cuccal.
Két köpés a tenyérbe, olyan jó parasztosan, és egy hatalmas lélegzetvétellel kitoltam a súlyzót.
Engem is meglepett, hogy ezúttal fel tudtam emelni! Egy pillanatig sütkéreztem saját dicsőségem meleg és jóleső sugaraiban, aztán behajlítottam a könyököm, hogy hozzákezdhessek a második kitolásnak – de sajnos a második kitolás helyett majdnem az első betojás következett, ugyanis másodszor, illetve igazából, rendesen először már egyáltalán nem voltam képes kiemelni a súlyt. Sőt, nem hogy kiemelni, már tartani sem tudtam, a rúd egyszerűen a mellkasomra feszült, és szinte belepasszírozott a pad kárpitjába. Rohadtul fájt, és még rohadtabbul kínos volt az egész. Mi a francot lehet ilyenkor csinálni? Mert vagy tényleg nem látta senki a szerencsétlenkedésemet, vagy aki látta, az ahelyett, hogy segített volna, inkább csak titokban röhögött a műsoromon.
Nem tudom, ki volt már ilyen helyzetben, amikor egy fekvenyomó padon épp kilapítja a súlyzó, amit kizárt, hogy kinyomjon… Oldalra borítani nem mertem, mert ki tudja, hogy dőlt volna rám az egész cucc állványostól együtt, ezért arra gondoltam, legörgetem a hasamon keresztül a lábamig, aztán valahogy kibújok alóla. Namost a rúddal együtt még mindig volt vagy 90 kiló, amit egészen eddig a mellkasom tartott. Amikor mindezt rágurítottam a hasamra, hát, azt hittem, menten szörnyethalok. Vagyis előbb beszarok, aztán fogok szörnyet halni. Merthogy a mellizmaimnál már csak a hasizmom hiányzott feltűnőbben a daliás testemről, úgyhogy a majd egymázsányi vas rögtön pépesítette nem csak az ebédem még megemésztetlen maradékát, de szerintem a belső szerveim nagy részét is.
A súlygörgetés következő szakasza volt az ivartalanítás. Bár a combom valamelyest ellentartotta a terhet, de az olyan mértékben lapított ki, hogy a kis szűcsök következő generációja is valós veszélybe került a művelet során.
Körülbelül hat percnyi masszív szerencsétlenkedés után végül sikerült végig görgetnem magamon a súlyzót, és saját magamat is valahogy kifeszegetni alóla. Kiegyensúlyoztam a padon, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy akkor most hogy a fenébe fogom visszavarázsolni az állványra – azért így mégsem hagyhatom itt. Nyilván ha leveszem az összes tárcsát, akkor a rudat már elbírom, és azt vissza tudom tenni. Aztán majd utólag visszapakolom rá a tárcsákat, jó hatszor annyit, amennyi először volt rajta, hadd lássa az utánam következő, hogy nem egy kispályás edzett itt előtte.
Lehajoltam tehát a padon keresztbe fektetett rúdhoz, és egyetlen hanyag mozdulattal lekaptam az egyik feléről a jó negyven kilónyi súlyt. Ebben a pillanatban két dolog történt egyszerre. Először is a tárcsák sokkal nehezebbek voltak együtt, mint gondoltam, és persze, hogy azt se bírtam el, úgyhogy az egészet ráejtettem a lábamra, ami miatt éktelen ordibálásba és fél lábon ugrálásba kezdtem a pad körül. Ezzel egyidőben pedig – mivel a rúd másik felén még ott volt a másik negyven kilónyi vas – a hirtelen egyensúlyvesztéstől a súlyzó úgy billent át a nehezebbik végére, mint amikor ceruzákat szoktunk elpöckölni, és olyan erővel csapódott a mellettem lévő padra, hogy ha valaki épp feküdt volna ott, az tuti helyben meghal.
Nem viccelek.
Csak a véletlenen múlt, hogy életem első fekvenyomása nem torkollott gondatlanságból – pontosabban erőtlenségből – elkövetett emberölésbe.
Nem ragozom tovább, az első hetekben az üres rúddal edzettem. Azt legalább ki tudtam tolni anélkül, hogy a saját magam, vagy mások testi épségét veszélyeztettem volna.
No de még nem tartunk ott, ugyanis ennek a dicstelen első napnak azért volt még némi folytatása.
(…)
Európai útikalauz stopposoknak
Életem egyik legnagyobb élményéről szeretnék mesélni: középiskola után körbestoppoltam Európát egyetlen forint vagy bármilyen más pénzegység nélkül. Hónapokon keresztül utaztam, keresztülverekedtem magam több ország rendőrségén, aludtam benzinkút melletti árokban és együtt ebédeltem Arnold Schwarzeneggerrel és Helmuth Kohllal Európa egyik legelitebb luxusszállodájában. Egyszóval mindenféle szélsőségben részem volt, amit az ember csak elvárhat az élettől. Következzék tehát annak a négy hónapnak krónikája, egyfajta európai útikalauz stopposoknak.
A sztori azzal kezdődött, hogy érettségi után elindultunk (volna) négyen osztálytársak Skóciába málnát, egrest, áfonyát vagy szedert, vagy nem is tudom már milyen bogyós gyümölcsöt szüretelni. Akkoriban ez amolyan vagánysági küszöb volt, a korai fapados turizmus, egy Survivor évad Bear Grylls vendégszereplésével és az illegális diákmunka egy sajátos keveréke, amit azok élveztek ki maximálisan, akik semmiféle nyelven nem beszéltek a magyaron kívül. És hogy legyen hova belőni a dolgot: a kilencvenes évek elejéről van szó, éppen csak a rendszerváltás után! Az idősebbek talán emlékeznek, akkoriban az volt a mondás, hogy itt az új világ, mindenkinek lehet egy cukrászdája Bécsben – nekünk meg egy szederbokrunk Glasgow határában.
Úgy terveztük, hogy párban fogunk stoppolni, de az indulás előtt két vagány osztálytársunk kevésbé vagány szülei megtudták, hogy nem az iskola által szervezett bentlakásos építőtáborba készülünk, így azonnal újratervezték csemetéik nyári útvonaltervét – vagyis letiltották őket a buliról. Maradtunk stopposok ketten, Tibor barátommal.
Hegyeshalomig eldöcögtünk a hajnali vonattal, gyalog átsétáltunk a határon, ami akkor még működött, és irány nyugat! Kaland, szabadság, optimizmus, mutatóujj az égbe – és úgy is maradt egészen estig, mert senki még csak le se lassított. Pedig volt egy nagy táblánk, amivel nagyon kreatívan igyekeztünk kommunikálni az autósokkal. Kiírtuk rá az összes eszünkbe jutó opciót: Bécs, München, London, „Mi is arra megyünk!”, „Magyarok vagyunk!”, „Nem vagyunk magyarok!”, „Egy hete itt stoppolunk, könyörüljetek rajtunk!”, „Álljatok meg a kurva anyátok!” – de semmi eredmény. Délután áttipegett a határon két szöszke playmate testszínű madzagbikiniben, mondják nekünk, Párizsba mennek, az egyik kirakta a kislábujját, és komolyan mondom, 60 másodpercen belül máris befarolt melléjük egy kabrió, kipattan belőle Ken, a barbiefiú (bár ez a szó már önmagában önellentmondás, de a csávó is úgy nézett ki, mint egy önmagában önellentmondás), aki – mit ad Isten – éppen Párizsba megy, úgyhogy a lányokat bő másfél percig csodálhattuk, utána megintcsak legfeljebb egymást. Képzelhetitek, mennyire motiválóan hatott ránk ez a kis közjáték.
Na mindegy, stoppoltunk tovább rendületlenül, unalmunkban lerajzoltuk a táblánkra a pillanatnyi hangulatunkat, amitől nemhogy megálltak volna, inkább gyorsítottak az autók. Közben majdnem ránk borult egy kamion, amikor a bokorból tigrisugrással az útra vetődve próbáltunk végre megállítani valamilyen mozgó járművet, de továbbra sem volt még csak kapás sem. Később elkezdtük dobálni a mellettünk elhúzó autókat, először macisajttal, aztán macisajtos kenyérrel, aztán macisajtos kőtörmelékkel, de ennek is csak az lett az eredménye, hogy a határállomástól gyakorlatilag minden gépjármű gyorsulási versenyként fogta fel az Ausztriába történő belépés első pár kilométeres szakaszát. Már kezdett besötétedni, amikor Tibor azt mondja nekem: Te Sanyi, mi lenne, ha megpróbálnánk úgy stoppolni, hogy te leveszed a fekete köpenyed meg a Darth Vader maszkot, és esetleg felhúzhatnál valamit a citromsárga boxeralsód fölé is, én meg egy kis időre kibújok a vegyvédelmi gumiruhámból, és még a gázálarcot is leveszem!
Bevált a terv.
Három percen belül benn ültünk egy szakadt magyar barkaszban, ami arrébb vitt bennünket szerény 70 km-rel, és így az első éjszakát egy Bécs melletti benzinkút melletti árok melletti gödörben töltöttük a hálózsákjainkba burkolózva, szorosan magunkhoz szíjazva a hátizsákunkat, nehogy ellopják – az Ausztriában tartózkodó magyarok, természetesen, mert felvilágosult és piszok gazdag osztrák féltestvéreinkről ilyesmit nem is feltételeztünk.
Másnap kora hajnali 11 körül arra ébredek, hogy igen közelről veszett kutyaugatás hallatszik, de nem az a férfiszoprán palotapincsi-orgánum, hanem valami durván mélyebb és komolyabb basszus. Basszus. Gondoltam körbenézek, mi van, lehúzom a hálózsák cipzárját – és egy tehén méretű kutya nyála egyenesen folyik, mit folyik, zuhatagként ömlik bele az arcomba. Az állkapcsa, ami akkora volt mint egy ipari sütő, amiben egy 400 kilós hízót egyben meg lehet sütni, a cipzártól úgy hat milliméternyire csattogott olyan slunggal, hogy az éjszakai hánykolódástól összeborzolt hajam minden egyes szála tökéletes párhuzammal állt be az óriás véreb szájából áramló orkán erejű légörvény irányába. Hát én hálózsákostól, hátizsákostul, sőt, gödröstül összecsomagolva akkorát ugrottam hátra hanyat fekvő helyzetből, hogy a kutya meglepetésében ráfarolt Tibor barátom fejére, aki pont a kutya seggénél feküdt a hálózsákjában halálra dermedten, és még a cipzárt se merte kinyitni. Én a kutya meglepettségét kihasználva előrántottam a Vader-maszkot, és egy szál kisgatyában plusz a maszkban egy velőtrázó tarzan-ordítással kitéptem magam a hálózsák fogságából, mire a kóbor eb, miközben sokkos állapotban Tibor fején trónolt, az újabb nem várt ingerhatás miatt az előző napi salakanyagot egyetlen gigászi rottyantás keretében púpozta szerencsétlen Tibor barátomra, aki épp akkor nyitotta résnyire a cipzárt a hálózsákján, hogy megnézze, mi is történik pontosan a külvilágban. Én eközben egy mindent eldöntő utolsó rohamra indultam, és az előző napról megmaradt macisajtokkal alaposan megsoroztam az ebet, mire az vizenyős tekintettel és behúzott farokkal feltápászkodott Tibor fejéről, kábultan megtett pár lépést hátra, magában biztosan azon morfondírozva, hogy ezek vajon honnan jöhettek – de szerencsétlenségére épp az út felé tolatott, és egy kamion úgy tapétázta ki vele a külső sávot három kilométer hosszan, hogy le se lassított.
Gyorsan rendbe szedtük magunkat (vagyis én gyorsan, Tibornak két órával több időbe telt a dolog), aztán Go West tovább. Haladtunk városról városra, mindenféle teljesen átlagos és elképzelhetetlenül extrém fazon autójában és társaságában. Tök jó volt. Felvett egy lengyel házaspár, akik útközben meghívtak bennünket ebédelni, ami egyébként akkoriban egyáltalán nem volt szokatlan stoppos körökben. Utaztunk egy osztrák nő kocsijában, akinél a hátsó ülések ki voltak szedve, és egy száz kilós mangalicának volt átalakítva a kocsi teljes hátsó része, akin rózsaszín sapka és a lábain rózsaszín kötött cipőcskék voltak, és Matildának hívták – és még hallgatott is rá. És mi ott ültünk törökülésben a malac társaságában úgy száz kilométernyit. A legfurcsább egy Hulk-hoz hasonlító fazon volt, csak ő nem zöld volt, hanem igazi germánhoz méltóan világos rózsaszín bőrű. XXL-es Mercedes-szel nyomult, de abba is csak úgy fért be, hogy görnyedten kellett ülnie, bár a feje még így is kipúposította a tetőkarosszériát. Öltöny, nyakkendő, hosszú, szőke, hippis haj copfba kötve, és mezítláb vezetett, még zokni sem volt rajta. Az anyósülésre meg be volt szíjazva egy majdnem embernagyságú kávéstermosz. Amikor beültünk hozzá, betett egy műsoros CD-t, amin semmi más nem volt, csak a tenger hullámzása és a szél fütyülése – és ez egy műsoros kazetta volt, nem valami saját szerzemény. Azt hallgattunk a merci dolby-sztereó hifijén egész úton. Mikor kiszálltunk, meg is kérdeztem tőle, hogy hívják ezt híres a popsztárt, mert nekem is kell egy ilyen zúzós album tőle. Erre lelocsolt forró kávéval. Gondolom, megsértettem az önérzetét.
Elértünk Passauba, és épp a határátkelőn ettük az előző napról megmaradt macisajtos szendvicseinket (óriási mennyiséget készleteztünk belőle), amikor odatipeg hozzánk egy alacsony, kopasz, köpcös alak, és szívélyesen elkezdi mesélni, hogy pár várossal lejjebb majdnem elütött két hülye stoppost, akiknek – képzeljük – az a hülye ötlet jutott eszükbe, hogy az autópálya egyik legforgalmasabb csomópontjánál az egyik sarokból a korláton átmászva megpróbáltak átgyalogolni a másikba, miközben a miénkhez hasonló szendvicsekkel dobálják az elhaladó autókat. Ráadásul még a cuccaik is pont a négysávos sztráda közepén kezdtek el kipotyogni a hátizsákjukból. Tele voltak aggatva mindenféle, szerinte magyar nyelvű táblákkal.
Majd keresztbe állt a torkunkban a zsömle, de csak bólogattunk nagyokat, hogy hát igen, az idióta felelőtlen turisták, az ilyeneket állatkertben kéne mutogatni. Közben Tibor gyorsan ráült a mögöttünk lévő táblákra, mit ráült, az ókori rómaiakat megszégyenítő módon terpeszkedett el rajta az oldalára dőlve, septiben kihajtogatva egy egész csomag szalvétát, nehogy lemorzsázza az osztrák-német határátkelő precízen nyolc milliméteresre nyírt gyepszőnyegét.
Na, ez a kis köpcös alak volt Karl, egy elképesztően pogány német katolikus pap, akivel a következő hónapokban alaposan összekötöttük a sorsunkat. Persze ezt akkor még csak nem is sejtettük.
Karl mindesetre közölte velünk, hogy látja rajtunk, mi rendes stopposok vagyunk, nem olyan veszett barmok, mint az a kettő, szerinte azok már amúgy sem élnek, mert már biztos halálra gázolták őket, amit persze jól meg is érdemeltek, úgyhogy ha esetleg a Ruhr-vidék felé lenne dolgunk, szívesen elvisz minket.
Szendvicsek, táblák gyorsan a kukába, és öt perc múlva már Bonn felé robogtunk újdonsült barátunkkal. 600 kilométert utazni egy autóval a stopposok számára maga a főnyeremény – mit főnyeremény, a motorizált orgazmus. Késő estére értünk Marl-ba, ahol Karl felajánlotta, hogy ha nem akarunk az árokparton csövezni, akár nála tölthetjük az éjszakát is.
Nem akartunk. Mármint csövezni. Úgyhogy elfogadtuk az ajánlatot. Én akkor láttam életemben először szó szerint degeszre tömött hűtőszekrényt, amiből minden nyitáskor a konyha közepére dőlt egy fél áruháznyi élelmiszer. Késő éjjel érkeztünk meg, de Karl öt perc alatt elővarázsolt vagy hétféle friss péksüteményt, és az asztalt roskadásig pakolta mindenféle felvágottal, pástétommal, hideg sülttel. Én annyit ettem aznap éjjel egy ültő helyemben, mint itthon egy hétnapos falusi lakodalmon összesen, disznóvágással és ökörsütéssel együtt.
Vacsora után Karl lebattyogott a pincéjébe egy rekesz sörért meg két liter töményért, amit harsány anekdotázások közepette hajnalig hármasban szépen elszopogattunk. Az anekdotázást természetesen amolyan interaktív Activity-ként tessék elképzelni, mert a nyelvtudásunk nem feltétlenül volt kompatibilis egymással – mi leginkább magyarul tudtunk, Karl pedig németül, azt is főként részeges tájszólással.
A (szó szerint) bódító éjszaka után Karl másnap elvitt bennünket a holland határig, hogy minél könnyebben tovább tudjunk menni. Azzal váltunk el, hogy ő még sosem járt Skóciában, ezért a nyár végén, amikor megyünk hazafelé, mindenképpen ugorjunk be hozzá mesélni. A legnagyobb alkoholista volt, akivel eddigi életemben találkoztam, de egyben a legjobb szívű ember is – fogok még róla mesélni sokat! Tőlem megvette száz márkáért a Darth Vader maszkot, azt mondta, kipróbálja majd, mit szólnak a hívek, ha vasárnap abban megy misézni, de sajnos azt a pénzt aznap este Calais-ban el is használtam, amikor papírzsebkendő helyett véletlenül abba fújtam az orrom és egy laza mozdulattal kidobtam a kukába. Persze ez csak az utólagos rekonstrukciója az eltűnt százmárkásnak, ami akkoriban annyi pénz volt, amennyit a szüleink is csak akkor láttak, ha a fizetésüket hat hónapig nem költötték volna el.
Mindenesetre onnan már gyorsan haladtunk, átmentünk Belgiumba, és estére már Calais-ban is voltunk. Tibor összekapirgált a hátizsákjából két személynek elegendő pénzt a doveri hajóra, megvette a jegyeket, és irány Nagy Britannia!
Namost nekünk fogalmunk sem volt, mire számítsunk Doverben, úgyhogy a kilenc órás hajóutat lazán átaludtuk, és igencsak meglepődtünk, amikor a hajóról leszállva, még a csipasziklák mögül ki sem látva egy óriási csarnokba tereltek bennünket, és máris egy-egy vámhivatalnok kihallgató pulpitusánál találtuk magunkat. Még akkor sem sejtettünk semmit, amikor beugró feladatként nagy ártatlanul megkérdezték, kivel érkeztem. Én rámutattam Tiborra, aki tizenöt pulpitussal arrébb ugyanúgy mutogatott éppen rám – hiba volt! – aztán egy hamiskás mosoly keretében máris elkezdtek záporozni kérdések: – anyám neve, apám neve, élőhelyem, iskoláim, hobbim, az aranyhörcsögömet hogy hívják és mit eszik, mit játszott a Fradi a Dózsa ellen, az útlevelemben a fényképen az tényleg én vagyok, hányas volt a félévi jegyem másodikban földrajzból, mi Ruanda fővárosa… Ezekkel a kérdésekkel még nem is lett volna baj, de aztán jöttek a rázósabb kérdések: „és hova mennek, meddig maradnak, kinél fognak lakni, mit fognak csinálni, mennyi pénzük van, mutassák meg…”. Mivel fogalmunk sem volt arról, hogy Angliában a határon élőben kvízműsort forgatnak, mi Tiborral ezekre a kérdésekre nem egyeztettünk semmiféle közös választ, nálam egyetlen fillér sem volt semmilyen pénznemben, és mint utóbb kiderült, mindkettőnknek nagyon határozott és fantáziadús válaszaink voltak minden elhangzott kérdésre – csak ezek a válaszok sajnos egyáltalán nem egyeztek meg egymással.
Én lazán bemondtam, hogy csak pár napra érkeztünk Londonba, megnézzük, mennyit mutat az óra a Big Bang-en, elmegyünk az állatkertbe aztán már húzunk is haza, mert mindkettőnknek heveny honvágy-gyulladása van, ami 48 órán belül akkuttá válik – de amikor kipakoltatták a hátizsákomat, és előkerült onnan 24 kiló konzerv, néhány mezőgazdasági kezeslábas, egy rotációs kapa, 4 pár gumicsizma, és egy angol nyelvű levél a bennünket fogadó skót farmertől a részletes munkaleírással és a fizetségről szóló megállapodással, onnantól már kicsit erőltetettnek tűnt az eredeti állításom heves védése.
Tibornak hasonló sikere volt az őt vizsgáztató vámtisztnél, úgyhogy a korai standupos műsorunkat azzal jutalmazták, hogy kaptunk egy nagyobb pecsétet az útlevelünkbe, mint amekkora az útlevelünk egyáltalán volt, lelógott a széle, ami igazolta, hogy öt évig ki vagyunk tiltva Nagy Britannia területéről, mivel illegális munkavégzés miatt próbáltunk bejutni az országba. Ráadásul szerencsétlen farmer adatait is felírták, és az orrunk előtt hívták fel az angol adóhatóságot, majd tolmácsolták azok szívélyes háláját, hogy egy illegális munkáltató fejét tálcán adtuk a kezükbe.
Aztán jött a ráadás!
Miközben a vizsgálóban ücsörögtünk, a hátizsákunkból kihalmozott konzervhegyek között, várva a kitoloncolás jegyzőkönyvének lemásolására, egyszer csak megjelenik az én vámosom, és megkért, menjek már vele egy pillanatra a másik helyiségbe. Ott két rendőr várt rám. Ujjlenyomatot vettek tőlem, majd le kellett másolnom egy napilap első hat oldalát, hogy a kézírásomat is kielemezzék. Aztán behoztak egy mappát, amiben elkezdtek fotókat nézegetni, meg engem is nézegettek közben, én még integettem is nekik kedvesen, majd a perceken át tartó ceremónia végén egy hanyag mozdulattal elém dobtak egy Interpol körözést, amin ott állt a nevem és az összes személyes adatom, valamint a tényállás, hogy megöltem három embert Angliában a múlt évben. Udvariasan megköszönték, hogy feladtam magam, és remélik, hogy semmiféle ellenállást nem fogok tanúsítani.
Hát tanúsítottam. Persze előtte majd összepisáltam magam ijedtemben, elvégre nem minden nap lát az ember gyilkosság miatti Interpol körözést saját maga ellen – de egy rövid, megilletődött hatásszünet elteltével máris hozzákezdtem a kézzel-lábbal történő hiperaktív protestáláshoz. Azonnal minden részletet bevallottam a skóciai málnaszedésről – de a hármas gyilkosság fényében az már egyáltalán nem hozta lázba az udvariasan hallgató rendőröket.
Nem részletezem: órákig vallattak, közben felhívták a szüleimet, a szomszédjainkat, még az iskolám igazgatóját is, hogy leinformáljanak. Én közben folyamatosan váltogattam a színeimet a falfehértől a sötétlilán keresztül a vörösig, hol az asztalt rugdosva ordibáltam velük, hol térden állva könyörögtem. Estefelé aztán kinyögték, hogy izé, talán mégsem én voltam a gyilkos, mert bár a fantomkép hasonlít rám, de a feltételezett gyilkos alapvetően néger volt és 140 kiló, úgyhogy köszönik szépen a közreműködést, remélik jól szórakoztam én is, mert ők igen, én viszont leghamarabb öt év múlva jöhetek majd újra próbálkozni Nagy Britanniába, addig is viszlát.
Ezután két meleg öleléssel egy állig felfegyverzett határőr gondjaira bíztak bennünket, aki felrakott minket a legközelebbi visszafelé tartó hajóra, még integetett is nekünk – mi pedig az egész nyárra tervezett skóciai tartózkodást durván lerövidítettük egy alig húsz órás futó kalanddá.
Egyetlen kiegészítés még: mint az utóbb kiderült, hamisítottak egy útlevelet, és a feltételezett gyilkos azzal az útlevéllel lépett be Angliába. Mivel az útlevél hamisításnál csupán olyan adatokra volt szükség, amelyek egymással összhangban voltak, valószínűleg feltörtek egy adatbázist, és találomra kiválasztottak egy nevet a hozzá tartozó összes személyes adattal, azt vezették be a hamis útlevélbe. És a kb. 500 milliónyi európai közül hogy nem, éppen a budapesti Szűcs Sándor lett az illegális adathalászat szerencsés kiválasztottja, és lett megörökítve a brit bűnüldöző hatóságok dicső archívumában. Éljen!
Sajnos hiába kértem, nem adták nekem emlékül azt a bizonyos Interpol körözést – pedig milyen jól mutatott volna bekeretezve a szobám falán. Viszont azóta is eszembe jut minden alkalommal, amikor Angliába megyek, hogy a határőrök nyilvántartásában vajon ott szerepel-e egy megjegyzés a nevemnél, hogy „húsz éve azt hittük, megölt három embert – de nem.” Egyszer talán meg is kérdezem.
(…)
