Életem egyik legnagyobb élményéről szeretnék mesélni: középiskola után körbestoppoltam Európát egyetlen forint vagy bármilyen más pénzegység nélkül. Hónapokon keresztül utaztam, keresztülverekedtem magam több ország rendőrségén, aludtam benzinkút melletti árokban és együtt ebédeltem Arnold Schwarzeneggerrel és Helmuth Kohllal Európa egyik legelitebb luxusszállodájában. Egyszóval mindenféle szélsőségben részem volt, amit az ember csak elvárhat az élettől. Következzék tehát annak a négy hónapnak krónikája, egyfajta európai útikalauz stopposoknak.

A sztori azzal kezdődött, hogy érettségi után elindultunk (volna) négyen osztálytársak Skóciába málnát, egrest, áfonyát vagy szedert, vagy nem is tudom már milyen bogyós gyümölcsöt szüretelni. Akkoriban ez amolyan vagánysági küszöb volt, a korai fapados turizmus, egy Survivor évad Bear Grylls vendégszereplésével és az illegális diákmunka egy sajátos keveréke, amit azok élveztek ki maximálisan, akik semmiféle nyelven nem beszéltek a magyaron kívül. És hogy legyen hova belőni a dolgot: a kilencvenes évek elejéről van szó, éppen csak a rendszerváltás után! Az idősebbek talán emlékeznek, akkoriban az volt a mondás, hogy itt az új világ, mindenkinek lehet egy cukrászdája Bécsben – nekünk meg egy szederbokrunk Glasgow határában.

Úgy terveztük, hogy párban fogunk stoppolni, de az indulás előtt két vagány osztálytársunk kevésbé vagány szülei megtudták, hogy nem az iskola által szervezett bentlakásos építőtáborba készülünk, így azonnal újratervezték csemetéik nyári útvonaltervét – vagyis letiltották őket a buliról. Maradtunk stopposok ketten, Tibor barátommal.

Hegyeshalomig eldöcögtünk a hajnali vonattal, gyalog átsétáltunk a határon, ami akkor még működött, és irány nyugat! Kaland, szabadság, optimizmus, mutatóujj az égbe – és úgy is maradt egészen estig, mert senki még csak le se lassított. Pedig volt egy nagy táblánk, amivel nagyon kreatívan igyekeztünk kommunikálni az autósokkal. Kiírtuk rá az összes eszünkbe jutó opciót: Bécs, München, London, „Mi is arra megyünk!”, „Magyarok vagyunk!”, „Nem vagyunk magyarok!”,  „Egy hete itt stoppolunk, könyörüljetek rajtunk!”, „Álljatok meg a kurva anyátok!” – de semmi eredmény. Délután áttipegett a határon két szöszke playmate testszínű madzagbikiniben, mondják nekünk, Párizsba mennek, az egyik kirakta a kislábujját, és komolyan mondom, 60 másodpercen belül máris befarolt melléjük egy kabrió, kipattan belőle Ken, a barbiefiú (bár ez a szó már önmagában önellentmondás, de a csávó is úgy nézett ki, mint egy önmagában önellentmondás), aki – mit ad Isten – éppen Párizsba megy, úgyhogy a lányokat bő másfél percig csodálhattuk, utána megintcsak legfeljebb egymást. Képzelhetitek, mennyire motiválóan hatott ránk ez a kis közjáték.

Na mindegy, stoppoltunk tovább rendületlenül, unalmunkban lerajzoltuk a táblánkra a pillanatnyi hangulatunkat, amitől nemhogy megálltak volna, inkább gyorsítottak az autók. Közben majdnem ránk borult egy kamion, amikor a bokorból tigrisugrással az útra vetődve próbáltunk végre megállítani valamilyen mozgó járművet, de továbbra sem volt még csak kapás sem. Később elkezdtük dobálni a mellettünk elhúzó autókat, először macisajttal, aztán macisajtos kenyérrel, aztán macisajtos kőtörmelékkel, de ennek is csak az lett az eredménye, hogy a határállomástól gyakorlatilag minden gépjármű gyorsulási versenyként fogta fel az Ausztriába történő belépés első pár kilométeres szakaszát. Már kezdett besötétedni, amikor Tibor azt mondja nekem: Te Sanyi, mi lenne, ha megpróbálnánk úgy stoppolni, hogy te leveszed a fekete köpenyed meg a Darth Vader maszkot, és esetleg felhúzhatnál valamit a citromsárga boxeralsód fölé is, én meg egy kis időre kibújok a vegyvédelmi gumiruhámból, és még a gázálarcot is leveszem!

Bevált a terv.

Három percen belül benn ültünk egy szakadt magyar barkaszban, ami arrébb vitt bennünket szerény 70 km-rel, és így az első éjszakát egy Bécs melletti benzinkút melletti árok melletti gödörben töltöttük a hálózsákjainkba burkolózva, szorosan magunkhoz szíjazva a hátizsákunkat, nehogy ellopják – az Ausztriában tartózkodó magyarok, természetesen, mert felvilágosult és piszok gazdag osztrák féltestvéreinkről ilyesmit nem is feltételeztünk.

Másnap kora hajnali 11 körül arra ébredek, hogy igen közelről veszett kutyaugatás hallatszik, de nem az a férfiszoprán palotapincsi-orgánum, hanem valami durván mélyebb és komolyabb basszus. Basszus. Gondoltam körbenézek, mi van, lehúzom a hálózsák cipzárját – és egy tehén méretű kutya nyála egyenesen folyik, mit folyik, zuhatagként ömlik bele az arcomba. Az állkapcsa, ami akkora volt mint egy ipari sütő, amiben egy 400 kilós hízót egyben meg lehet sütni, a cipzártól úgy hat milliméternyire csattogott olyan slunggal, hogy az éjszakai hánykolódástól összeborzolt hajam minden egyes szála tökéletes párhuzammal állt be az óriás véreb szájából áramló orkán erejű légörvény irányába. Hát én hálózsákostól, hátizsákostul, sőt, gödröstül összecsomagolva akkorát ugrottam hátra hanyat fekvő helyzetből, hogy a kutya meglepetésében ráfarolt Tibor barátom fejére, aki pont a kutya seggénél feküdt a hálózsákjában halálra dermedten, és még a cipzárt se merte kinyitni. Én a kutya meglepettségét kihasználva előrántottam a Vader-maszkot, és egy szál kisgatyában plusz a maszkban egy velőtrázó tarzan-ordítással kitéptem magam a hálózsák fogságából, mire a kóbor eb, miközben sokkos állapotban Tibor fején trónolt, az újabb nem várt ingerhatás miatt az előző napi salakanyagot egyetlen gigászi rottyantás keretében púpozta szerencsétlen Tibor barátomra, aki épp akkor nyitotta résnyire a cipzárt a hálózsákján, hogy megnézze, mi is történik pontosan a külvilágban. Én eközben egy mindent eldöntő utolsó rohamra indultam, és az előző napról megmaradt macisajtokkal alaposan megsoroztam az ebet, mire az vizenyős tekintettel és behúzott farokkal feltápászkodott Tibor fejéről, kábultan megtett pár lépést hátra, magában biztosan azon morfondírozva, hogy ezek vajon honnan jöhettek – de szerencsétlenségére épp az út felé tolatott, és egy kamion úgy tapétázta ki vele a külső sávot három kilométer hosszan, hogy le se lassított.

Gyorsan rendbe szedtük magunkat (vagyis én gyorsan, Tibornak két órával több időbe telt a dolog), aztán Go West tovább. Haladtunk városról városra, mindenféle teljesen átlagos és elképzelhetetlenül extrém fazon autójában és társaságában. Tök jó volt. Felvett egy lengyel házaspár, akik útközben meghívtak bennünket ebédelni, ami egyébként akkoriban egyáltalán nem volt szokatlan stoppos körökben. Utaztunk egy osztrák nő kocsijában, akinél a hátsó ülések ki voltak szedve, és egy száz kilós mangalicának volt átalakítva a kocsi teljes hátsó része, akin rózsaszín sapka és a lábain rózsaszín kötött cipőcskék voltak, és Matildának hívták – és még hallgatott is rá. És mi ott ültünk törökülésben a malac társaságában úgy száz kilométernyit. A legfurcsább egy Hulk-hoz hasonlító fazon volt, csak ő nem zöld volt, hanem igazi germánhoz méltóan világos rózsaszín bőrű. XXL-es Mercedes-szel nyomult, de abba is csak úgy fért be, hogy görnyedten kellett ülnie, bár a feje még így is kipúposította a tetőkarosszériát. Öltöny, nyakkendő, hosszú, szőke, hippis haj copfba kötve, és mezítláb vezetett, még zokni sem volt rajta. Az anyósülésre meg be volt szíjazva egy majdnem embernagyságú kávéstermosz. Amikor beültünk hozzá, betett egy műsoros CD-t, amin semmi más nem volt, csak a tenger hullámzása és a szél fütyülése – és ez egy műsoros kazetta volt, nem valami saját szerzemény. Azt hallgattunk a merci dolby-sztereó hifijén egész úton. Mikor kiszálltunk, meg is kérdeztem tőle, hogy hívják ezt híres a popsztárt, mert nekem is kell egy ilyen zúzós album tőle. Erre lelocsolt forró kávéval. Gondolom, megsértettem az önérzetét.

Elértünk Passauba, és épp a határátkelőn ettük az előző napról megmaradt macisajtos  szendvicseinket (óriási mennyiséget készleteztünk belőle), amikor odatipeg hozzánk egy alacsony, kopasz, köpcös alak, és szívélyesen elkezdi mesélni, hogy pár várossal lejjebb majdnem elütött két hülye stoppost, akiknek – képzeljük – az a hülye ötlet jutott eszükbe, hogy az autópálya egyik legforgalmasabb csomópontjánál az egyik sarokból a korláton átmászva megpróbáltak átgyalogolni a másikba, miközben a miénkhez hasonló szendvicsekkel dobálják az elhaladó autókat. Ráadásul még a cuccaik is pont a négysávos sztráda közepén kezdtek el kipotyogni a hátizsákjukból. Tele voltak aggatva mindenféle, szerinte magyar nyelvű táblákkal.

Majd keresztbe állt a torkunkban a zsömle, de csak bólogattunk nagyokat, hogy hát igen, az idióta  felelőtlen turisták, az ilyeneket állatkertben kéne mutogatni. Közben Tibor gyorsan ráült a mögöttünk lévő táblákra, mit ráült, az ókori rómaiakat megszégyenítő módon terpeszkedett el rajta az oldalára dőlve, septiben kihajtogatva egy egész csomag szalvétát, nehogy lemorzsázza az osztrák-német határátkelő precízen nyolc milliméteresre nyírt gyepszőnyegét.

Na, ez a kis köpcös alak volt Karl, egy elképesztően pogány német katolikus pap, akivel a következő hónapokban alaposan összekötöttük a sorsunkat. Persze ezt akkor még csak nem is sejtettük.

Karl mindesetre közölte velünk, hogy látja rajtunk, mi rendes stopposok vagyunk, nem olyan veszett barmok, mint az a kettő, szerinte azok már amúgy sem élnek, mert már biztos halálra gázolták őket, amit persze jól meg is érdemeltek, úgyhogy ha esetleg a Ruhr-vidék felé lenne dolgunk, szívesen elvisz minket.

Szendvicsek, táblák gyorsan a kukába, és öt perc múlva már Bonn felé robogtunk újdonsült barátunkkal. 600 kilométert utazni egy autóval a stopposok számára maga a főnyeremény – mit főnyeremény, a motorizált orgazmus. Késő estére értünk Marl-ba, ahol Karl felajánlotta, hogy ha nem akarunk az árokparton csövezni, akár nála tölthetjük az éjszakát is.

Nem akartunk. Mármint csövezni. Úgyhogy elfogadtuk az ajánlatot. Én akkor láttam életemben először szó szerint degeszre tömött hűtőszekrényt, amiből minden nyitáskor a konyha közepére dőlt egy fél áruháznyi élelmiszer. Késő éjjel érkeztünk meg, de Karl öt perc alatt elővarázsolt vagy hétféle friss péksüteményt, és az asztalt roskadásig pakolta mindenféle felvágottal, pástétommal, hideg sülttel. Én annyit ettem aznap éjjel egy ültő helyemben, mint itthon egy hétnapos falusi lakodalmon összesen, disznóvágással és ökörsütéssel együtt.

Vacsora után Karl lebattyogott a pincéjébe egy rekesz sörért meg két liter töményért, amit harsány anekdotázások közepette hajnalig hármasban szépen elszopogattunk. Az anekdotázást természetesen amolyan interaktív Activity-ként tessék elképzelni, mert a nyelvtudásunk nem feltétlenül volt kompatibilis egymással – mi leginkább magyarul tudtunk, Karl pedig németül, azt is főként részeges tájszólással.

A (szó szerint) bódító éjszaka után Karl másnap elvitt bennünket a holland határig, hogy minél könnyebben tovább tudjunk menni. Azzal váltunk el, hogy ő még sosem járt Skóciában, ezért a nyár végén, amikor megyünk hazafelé, mindenképpen ugorjunk be hozzá mesélni. A legnagyobb alkoholista volt, akivel eddigi életemben találkoztam, de egyben a legjobb szívű ember is – fogok még róla mesélni sokat! Tőlem megvette száz márkáért a Darth Vader maszkot, azt mondta, kipróbálja majd, mit szólnak a hívek, ha vasárnap abban megy misézni, de sajnos azt a pénzt aznap este Calais-ban el is használtam, amikor papírzsebkendő helyett véletlenül abba fújtam az orrom és egy laza mozdulattal kidobtam a kukába. Persze ez csak az utólagos rekonstrukciója az eltűnt százmárkásnak, ami akkoriban annyi pénz volt, amennyit a szüleink is csak akkor láttak, ha a fizetésüket hat hónapig nem költötték volna el.

Mindenesetre onnan már gyorsan haladtunk, átmentünk Belgiumba, és estére már Calais-ban is voltunk.  Tibor összekapirgált a hátizsákjából két személynek elegendő pénzt a doveri hajóra, megvette a jegyeket, és irány Nagy Britannia!

Namost nekünk fogalmunk sem volt, mire számítsunk Doverben, úgyhogy a kilenc órás hajóutat lazán átaludtuk, és igencsak meglepődtünk, amikor a hajóról leszállva, még a csipasziklák mögül ki sem látva egy óriási csarnokba tereltek bennünket, és máris egy-egy vámhivatalnok kihallgató pulpitusánál találtuk magunkat. Még akkor sem sejtettünk semmit, amikor beugró feladatként nagy ártatlanul megkérdezték, kivel érkeztem. Én rámutattam Tiborra, aki tizenöt pulpitussal arrébb ugyanúgy mutogatott éppen rám – hiba volt! – aztán egy hamiskás mosoly keretében máris elkezdtek záporozni kérdések: – anyám neve, apám neve, élőhelyem, iskoláim, hobbim, az aranyhörcsögömet hogy hívják és mit eszik, mit játszott a Fradi a Dózsa ellen, az útlevelemben a fényképen az tényleg én vagyok, hányas volt a félévi jegyem másodikban földrajzból, mi Ruanda fővárosa… Ezekkel a kérdésekkel még nem is lett volna baj, de aztán jöttek a rázósabb kérdések: „és hova mennek, meddig maradnak, kinél fognak lakni, mit fognak csinálni, mennyi pénzük van, mutassák meg…”. Mivel fogalmunk sem volt arról, hogy Angliában a határon élőben kvízműsort forgatnak, mi Tiborral ezekre a kérdésekre nem egyeztettünk semmiféle közös választ, nálam egyetlen fillér sem volt semmilyen pénznemben, és mint utóbb kiderült, mindkettőnknek nagyon határozott és fantáziadús válaszaink voltak minden elhangzott kérdésre – csak ezek a válaszok sajnos egyáltalán nem egyeztek meg egymással.

Én lazán bemondtam, hogy csak pár napra érkeztünk Londonba, megnézzük, mennyit mutat az óra a Big Bang-en, elmegyünk az állatkertbe aztán már húzunk is haza, mert mindkettőnknek heveny honvágy-gyulladása van, ami 48 órán belül akkuttá válik – de amikor kipakoltatták a hátizsákomat, és előkerült onnan 24 kiló konzerv, néhány mezőgazdasági kezeslábas, egy rotációs kapa, 4 pár gumicsizma, és egy angol nyelvű levél a bennünket fogadó skót farmertől a részletes munkaleírással és a fizetségről szóló megállapodással, onnantól már kicsit erőltetettnek tűnt az eredeti állításom heves védése.

Tibornak hasonló sikere volt az őt vizsgáztató vámtisztnél, úgyhogy a korai standupos műsorunkat azzal jutalmazták, hogy kaptunk egy nagyobb pecsétet az útlevelünkbe, mint amekkora az útlevelünk egyáltalán volt, lelógott a széle, ami igazolta, hogy öt évig ki vagyunk tiltva Nagy Britannia területéről, mivel illegális munkavégzés miatt próbáltunk bejutni az országba. Ráadásul szerencsétlen farmer adatait is felírták, és az orrunk előtt hívták fel az angol adóhatóságot, majd tolmácsolták azok szívélyes háláját, hogy egy illegális munkáltató fejét tálcán adtuk a kezükbe.

Aztán jött a ráadás!

Miközben a vizsgálóban ücsörögtünk, a hátizsákunkból kihalmozott konzervhegyek között, várva a kitoloncolás jegyzőkönyvének lemásolására, egyszer csak megjelenik az én vámosom, és megkért, menjek már vele egy pillanatra a másik helyiségbe. Ott két rendőr várt rám. Ujjlenyomatot vettek tőlem, majd le kellett másolnom egy napilap első hat oldalát, hogy a kézírásomat is kielemezzék. Aztán behoztak egy mappát, amiben elkezdtek fotókat nézegetni, meg engem is nézegettek közben, én még integettem is nekik kedvesen, majd a perceken át tartó ceremónia végén egy hanyag mozdulattal elém dobtak egy Interpol körözést, amin ott állt a nevem és az összes személyes adatom, valamint a tényállás, hogy megöltem három embert Angliában a múlt évben. Udvariasan megköszönték, hogy feladtam magam, és remélik, hogy semmiféle ellenállást nem fogok tanúsítani.

Hát tanúsítottam. Persze előtte majd összepisáltam magam ijedtemben, elvégre nem minden nap lát az ember gyilkosság miatti Interpol körözést saját maga ellen – de egy rövid, megilletődött hatásszünet elteltével máris hozzákezdtem a kézzel-lábbal történő hiperaktív protestáláshoz. Azonnal minden részletet bevallottam a skóciai málnaszedésről – de a hármas gyilkosság fényében az már egyáltalán nem hozta lázba az udvariasan hallgató rendőröket.

Nem részletezem: órákig vallattak, közben felhívták a szüleimet, a szomszédjainkat, még az iskolám igazgatóját is, hogy leinformáljanak. Én közben folyamatosan váltogattam a színeimet a falfehértől a sötétlilán keresztül a vörösig, hol az asztalt rugdosva ordibáltam velük, hol térden állva könyörögtem. Estefelé aztán kinyögték, hogy izé, talán mégsem én voltam a gyilkos, mert bár a fantomkép hasonlít rám, de a feltételezett gyilkos alapvetően néger volt és 140 kiló, úgyhogy köszönik szépen a közreműködést, remélik jól szórakoztam én is, mert ők igen, én viszont leghamarabb öt év múlva jöhetek majd újra próbálkozni Nagy Britanniába, addig is viszlát.

Ezután két meleg öleléssel egy állig felfegyverzett határőr gondjaira bíztak bennünket, aki felrakott minket a legközelebbi visszafelé tartó hajóra, még integetett is nekünk – mi pedig az egész nyárra tervezett skóciai tartózkodást durván lerövidítettük egy alig húsz órás futó kalanddá.

Egyetlen kiegészítés még: mint az utóbb kiderült, hamisítottak egy útlevelet, és a feltételezett gyilkos azzal az útlevéllel lépett be Angliába. Mivel az útlevél hamisításnál csupán olyan adatokra volt szükség, amelyek egymással összhangban voltak, valószínűleg feltörtek egy adatbázist, és találomra kiválasztottak egy nevet a hozzá tartozó összes személyes adattal, azt vezették be a hamis útlevélbe. És a kb. 500 milliónyi európai közül hogy nem, éppen a budapesti Szűcs Sándor lett az illegális adathalászat szerencsés kiválasztottja, és lett megörökítve a brit bűnüldöző hatóságok dicső archívumában. Éljen!

Sajnos hiába kértem, nem adták nekem emlékül azt a bizonyos Interpol körözést – pedig milyen jól mutatott volna bekeretezve a szobám falán. Viszont azóta is eszembe jut minden alkalommal, amikor Angliába megyek, hogy a határőrök nyilvántartásában vajon ott szerepel-e egy megjegyzés a nevemnél, hogy „húsz éve azt hittük, megölt három embert – de nem.” Egyszer talán meg is kérdezem.

(…)