Ez az istenérv a jó és a rossz logikai és tapasztalati valóságából indul ki, és az egyetemes emberi erkölcsre hivatkozva próbálja igazolni Isten létezésének szükségszerűségét. Gondolkodó emberi lényként azt tapasztaljuk, hogy vannak az életben jó és rossz dolgok, jó és rossz létezők, emberek, döntések, cselekedetek, tőlünk függő és rajtunk kívülálló tényezők. A gondolkodásunkat, a testi és lelki egészségünket, a szociális kapcsolatainkat és a társadalmainkat is alapvetően meghatározzák azok az egyéni vagy közös elgondolásaink, hogy mit tekintünk jónak és rossznak – erről szólnak a törvényeink, és ez határozza meg a lelkiismeretünk működését is. A jó és rossz fogalmának létezését – nem a tartalmát, hanem a fogalmát – tehát nem tagadjuk, hanem valóságosnak elismerjük. Ez a közös gondolkodásunk kiindulópontja.

Mivel most Isten létezésére keresünk logikus válaszokat, ezzel kapcsolatban az első kérdésünk hangozhatna így: lehetünk-e jók az Istenbe vetett hit nélkül?

Erre sokféle válasz adható. A skála egyik szélén az a válasz, hogy természetesen, egy ateista ember is lehet jó, sőt, egy istenhívő is lehet rossz ember, mert a jó és a rossz, vagyis az erkölcsiség nem a hitünktől vagy az elveinktől, hanem a tetteink megítélésétől függ – vagyis teljesen mindegy, miben hiszünk vagy mit mondunk, a lényeg, hogy mit teszünk. Ez pedig valamilyen egyetemes szempontrendszer alapján megítélhető. A legtöbb ember a 21. század szekularizált világában körülbelül ezt gondolja, beleértve egyébként a legtöbb vallásos embert is.

A skála másik szélén pedig az a nézet áll, hogy a jó és a rossz nem erkölcsi jellegű fogalmak, hanem egy viszonyt jelölnek: jó az, ami Istennek megfelelő, vele összhangban van, függetlenül attól, hogy az emberek mit gondolnak róla, és rossz az, ami pedig nincs összhangban Isten akaratával, függetlenül attól, hogy az emberek mit gondolnak róla. Mondok erre egy szélsőséges példát: 2001. szeptember 1-én a két repülőgép belevezetése a World Trade Center ikertornyaiba az iszlám radikalisták hite szerint jó cselekedet volt, mert szerintük Allah akaratával megegyezett, függetlenül attól, hogy erkölcsileg az egész emberiség elítélte (köztük mérsékelt muszlimok is).

Vitatkozhatunk, melyik válasz tetszik jobban, csak nincs sok értelme, ugyanis rossz kérdést tettünk fel. Eggyel hátrébb kell lépnünk, mert az igazán fontos kérdés így hangzik:

lehetünk-e jók Isten nélkül?
Az erkölcsi istenérv is ebből a kérdésből indul ki. Tehát nem az Istenbe vetett hit számít, hanem hogy egyáltalán létezik-e Isten, mert csak ebben az esetben létezhet a jó fogalma is, ami az erkölcsöt számunkra meghatározhatja.

Az erkölcsi istenérvet a már megszokott bizonyítási módszerünkkel így írhatjuk fel:

P1: Ha Isten nem létezik, nem határozható meg objektív módon, hogy mit tekinthetünk jónak és rossznak, helyesnek és helytelennek.

P2: Az, hogy mit tekinthetünk jónak és rossznak, helyesnek és helytelennek, objektív módon meghatározható.

Konklúzió: Isten tehát létezik.

Nézzük az első premisszát: ha nincs Isten, milyen alapon határozzuk meg a jót és a rosszat? Ki fogja megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a helyes vagy a helytelen?

Képzeljünk el egy koordinátarendszert. Minden egyes dolognak az értéke, amely a koordinátarendszerben szerepel, attól függ, hogy hol helyezkedik el az origóhoz képest. Vagyis minden megméréséhez szükségünk van egy viszonyítási pontra, vagyis egy objektív referenciapontra. Enélkül semmiről sem tudjuk meghatározni, hogy milyen irányban, és hol helyezkedik el a koordináta-rendszerben, vagyis hogy mi az értéke. Az objektív referenciapont szükségszerűsége teljesen egyértelmű számunkra, amikor a fizikai világunkat mérjük:

• az irányokat, amik alapján tájékozódunk, az északi pólushoz mérjük, amit az iránytű mutat meg
• az időt a föld forgási és keringési sebességéhez mérjük, így lesznek perceink, óráink, napjaink és éveink
• a hőmérsékletet a víz fagyáspontja és forráspontja határozza meg, legalábbis ha Celsiusban mérünk, így mindannyian kivetkőzünk magunkból, ha 40 fokot jelez a hőmérő, és télikabátot veszünk, ha -10-et.

Vagyis mivel vannak objektív referenciapontjaink a bennünket körbevevő fizikai valóságot illetően, a földkerekségen minden ember képes pontosan ugyanúgy viszonyulni az irányokhoz, az időhöz vagy a hőmérséklethez, és ugyanazokról a jelenségekről képesek egyformán, egységesen gondolkodni, úgy, hogy a dolgokon mindenki pontosan ugyanazt érti. Ez az alapja a tudománynak és a hétköznapi élet egyéni és társadalmi működésének.

De mi a helyzet a nem fizikai természetű értékekkel – mint amilyen a jó és a rossz, a helyes és a helytelen meghatározása? Ebben az esetben mihez viszonyítunk, milyen referenciapontból indulunk ki?

Ha logikusan végig gondoljuk a lehetőségeket, és továbbra is a koordináta-rendszer analógiájánál maradunk, akkor négy lehetőségünk van:

1. az erkölcs tekintetében nem létezik objektív referenciapont, az szubjektív – vagyis a koordináta-rendszer középpontjában az ember áll, mégpedig mint egyéni létező, aki saját maga dönti el, hogy a maga és környezete számára mi a jó és a rossz, a helyes és a helytelen
2. a viszonyítási pont a hagyomány, a közös kultúra, a demokratikus döntés – vagyis valamilyen egyénekből álló csoport konszenzusa, amit a csoport tagjai önkéntesen elfogadnak
3. a viszonyítási pont az egyénen és az egyének sokaságából álló csoportokon, vagyis az emberen és az emberiségen kívülálló és tőle független tényező. Ennek két iránya lehet:
   1. fizikai és biológiai – vagyis ha az ember pusztán anyagi természetű, magasan fejlett állat, akkor számára a viszonyítási pont a lét- és fajfenntartás genetikai drive-ja
   2. vagy metafizikai – vagyis ha az ember nem pusztán anyagi, hanem metafizikai természetű, akkor a referenciapont számára Isten, mint a maximális kiválóságú metafizikai létező (egyelőre attól függetlenül, hogy melyik Isten, vagy kit/mit értünk pontosan Istenen)

Nézzük sorban, melyik a legvalószínűbb és leglogikusabb:

1.) Ha az erkölcs tekintetében nem létezik objektív referenciapont, akkor mindenki saját maga döntheti el, hogy mit tart jónak és rossznak. Azonban mivel rajtunk kívül még él közel nyolcmilliárd emberi lény a földön, akik ugyanígy saját maguk döntik el, hogy mit tartanak jónak és rossznak, azt kell mondanunk, hogy amit külön-külön gondolunk erről, az nem közös viszonyítási pont, csupán személyes álláspont vagy vélemény. A személyes vélemények alapján viszont nem lehet berendezni és működtetni a közös világunkat, hiszen nincs se közös viszonyítási pont, se közös mértékegység, ebből fakadóan nem lesz együttműködés, közösség, társadalom és civilizáció sem. Mindenkinek igaza van és senkinek sincs igaza egyszerre.

Vegyünk egy banális példát: ha Eszti az epres fagyit szereti, akkor ez az értékválasztás az adott személyre igaz, nem a tárgyra: vagyis Esztire, és nem az epres fagyira. Másokra tehát nem vonatkozik kötelező érvénnyel, mivel nem azt mondtuk ki, hogy az epres fagyi objektíven a legfinomabb, és mindenkinek azt kell szeretnie – hanem hogy Eszti az epres fagyit szereti. Sanyi meg a citrom sorbet-et. Ezek szubjektív értékválasztások. Ugyanígy ha az erkölcs is szubjektív értékválasztáson alapul, akkor kötelező érvényűen az sem vonatkozhat senki másra, csak a szubjektumra, az egyénre.

Azzal az érvvel, hogy az erkölcs is szubjektív, az alapvető probléma, hogy nem felel meg a valóságnak, amiben élünk, egyszerűen nem így működik a világunk. Az életünket meghatározó és keretekbe foglaló jogrend és törvényi környezet már rögtön kiiktatja a szubjektív értékválasztást egy csomó területen. Ezeket nevezhetjük „kemény szabályozóknak”. Emellett vannak a társadalmi normák, a szocializációs elvárások és drive-ok, és az otthonról hozott etnikai, generációs és szülői minták, mint „puha szabályozók”. Például a munkához való hozzáállás és a munkaerkölcs teljesen más egy sokgenerációs vidéki parasztcsaládban felnövő gazda, egy újpesti gyári munkás, egy belvárosi liberális művész-értelmiségi vagy egy borsodi roma számára – és ezen puha szabályozó keretek között teljesen mást jelen nekik a jó és a rossz fogalma például a munka szempontjából. Azonban a különbözőségük ellenére jogilag mindannyiuk munkaerkölcsét a Magyar Polgári Törvénykönyv és a Munka Törvénykönyve szabályozza, mint rajtuk kívülálló kemény szabályozó, aminek kénytelenek alávetni magukat.

Az ember nem egyedi létező egy egyéni univerzumban – kénytelen alkalmazkodni a mellette élő többi emberhez. Ez pedig önmagában lehetetlenné és életszerűtlenné teszi, hogy az erkölcs szubjektív legyen. A puha szabályozók keretén belül létezhetnek eltérő vélemények jóról és rosszról, ezt nevezzük szituációs etikának, de ezeknek a határa a kemény szabályozók által lefektetett nem szubjektív, hanem kollektív és normatív törvények. Vagyis nekem személyesen beleférhet az erkölcsiségembe, hogy megeszem a hűtőben talált csokidat, legfeljebb te haragudni fogsz rám, de nem ehetek meg egy tábla csokit az Intersparban az édességsorról, mert az szabálysértés, amiért megbüntetnek.

Logikai és filozófiai síkon pedig a tézis-antitézis törvénye alapján nem lehet az erkölcs szubjektív, hiszen nem lehet egyszerre igaz két egymásnak ellentmondó vagy egymást kizáró állítás – tehát két részben vagy egészében ellentétes erkölcsi referenciapont sem. Ha én azt mondom, hogy a te csokid megevése asz engedélyed nélkül helyes, míg te felháborodottan tiltakozol, hogy nem, ez nem helyes, akkor csak az egyikünknek lehet objektíven igaza, mindkettőnknek nem.

A jó és a rossz fogalma tehát egészen biztosan nem szubjektív.

2.) A második lehetőség, hogy az erkölcs viszonyítási pontját a hagyomány, a közös kultúra, valamiféle tekintélyelvű vagy demokratikus döntés határozza meg, vagyis egy kisebb-nagyobb egyénekből álló halmaz konszenzusa, amit a halmaz tagjai önkéntesen elfogadnak. Itt is beszélhetünk kemény halmazokról, mint amilyenek a nemzetek, országok és a vallások, és vannak puha halmazok, bizonyos zárt szubkultúrák az előbbieken belül, mint például egy szerzetesrend, amelynek tagjai cölibátusban élnek, és a renden belül vonatkoznak rájuk olyan szabályok és törvények, amelyek nem vonatkoznak a többi katolikus vallásúra vagy magyar állampolgárra.

Nem nehéz belátni, hogy bár a közösségek által felállított erkölcsi viszonyítási pontok egy fokkal életszerűbbek, mint a teljesen egyéniek, mivel ezeket a halmazokat, emberi csoportokat, társadalmakat és vallásokat egyének, vagyis szubjektumok alkotják, azok halmaza is szubjektív marad. Vagyis bizonyos csoportok és közösségek viszonyítási pontjai eltérhetnek, sőt, akár teljesen ellentétesek lehetnek más csoportok és közösségek viszonyítási pontjaival. Szélesőséges a példa, de gondoljunk a zsidó életek értékének megítélésére a zsidók csoportja és a náci németek csoportja szempontjából a második világháború idején.

Ha nincs objektív viszonyítási pont, amihez minden halmaznak igazodnia kell, akkor az, ami kicsiben, egyéni szinten logikátlan, életszerűtlen és működésképtelen, az nagyobb tömegben sem lesz másképpen. A melegházasság vagy az abortusz bizonyos országokban törvényes, másutt törvénytelen. Az alkoholfogyasztás bizonyos vallásban mértékkel helyes, más vallásban mértéktől függetlenül bűn. A bűnös kivégzése egyes országokban vagy vallásokban helyes, más országokban és vallásokban elfogadhatatlan. Vagy itt van példaképp rögtön az orosz-ukrán háború, amiben mindkét fél azt állítja, hogy neki van igaza, miközben emberek sokasága hal meg. Teljesen nyilvánvaló, hogy sem logikailag, sem erkölcsileg nem lehet mindkét félnek igaza, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a háború, a pusztulás, a halál, a hanyatlás, az egyéni és közös sorsok tragédiája és vesztesége. Ha nincs objektív erkölcs, vagy van, csak épp nem vesszük figyelembe, akkor ennek ez lesz a következménye. Pontosan erről szól egyébként a jó és rossz megítélésének fája és az ember bűnbeesése a bibliai teremtéstörténetben.

Az kimondható tehát, hogy emberi közösségek alkothatnak saját maguk számára törvényeket és erkölcsöt, meghatározhatják, hogy mit tartanak jónak és rossznak, helyesnek vagy helytelennek, de ezek csak az adott közösségen belül érvényesek – tehát nem egyetemesek, nem abszolút érvényűek, nem objektívek és nem vonatkoznak mindenkire.

Ebből az fakad, hogy kell lennie egy olyan viszonyítási pontnak, amely rajtuk kívül áll, és ami alapján el lehet dönteni, hogy melyik halmaznak, nemzetnek, vallásnak vagy csoportnak van igaza, ki mennyire látja jól, hogy mi a helyes és a helytelen. Ha nincs ilyen objektív referenciapont, akkor mindenkinek igaza van és senkinek nincs igaza, ami logikai önellentmondás, így nem lehet része a valóságnak, akkor sem, ha a szereplők ezúttal nem egyének, hanem egyénekből álló halmazok, vagyis közösségek.

3.) Léteznie kell tehát egy objektív viszonyítási pontnak, amihez minden más a világunkban erkölcsileg jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. Enélkül nem létezik mindenkire érvényes egyetemes erkölcs, anélkül pedig nem tudjuk élhető és igazságos módon berendezni a világunkat. Egyfelől úgy érezzük, hogy kell léteznie ilyen egyetemes vezérlő elvnek, vagyis objektív erkölcsnek, különben le kellene mondanunk arról, hogy a közösségeink és társadalmaink igazságos módon működjenek, és ezáltal az életünknek biztonságos kereteket nyújthassanak. Van bennünk valami mély meggyőződés azzal kapcsolatban, hogy az élet nem lehet értelmetlen, és léteznie kell közös viszonyítási pontnak. Másrészt bár vannak különbözőségek a különböző vallásokban, kultúrákban, állami törvényekben, azonban bizonyos erkölcsi alapelvek mégis mindegyikben azonosnak tűnnek, tehát az erkölcsi tapasztalatunk azt mondja, hogy bizonyos különbözőségek ellenére igenis léteznek objektív és egyetemes erkölcsi törvények, amelyeket a különböző vallások, társadalmak és közösségek saját törvényei jól-rosszul, valamilyen mértékben mégis ugyanúgy tartalmaznak.

Ha ez az erkölcsi tapasztalatból visszatükröződő objektív erkölcsi érték az emberen belülről fakad, de mégsem szubjektív, akkor azt kell mondanunk, hogy fizikai-genetikai meghatározottságú – vagy szükségszerűen nem belülről, hanem kívülről fakad, akkor viszont nem nevezhetjük másképp, mint Istennek.

Ezzel pedig eljutottunk a második premisszához.

Egészen eddig azt igazoltuk, hogy amennyiben ez erkölcs, vagyis a jó és rossz, a helyes és helytelen meghatározásához elengedhetetlenül szükséges egy objektív és egyetemes viszonyítási pont, vagyis kell, hogy legyen a koordinátarendszernek egy középpontja, és az nem lehet sem az egyén, sem bármely egyénekből álló halmaz, mert az a szubjektivitásból fakadóan nem lehet sem objektív, sem egyetemes.

Ugyan az előbb hivatkoztam, mint erkölcsi tapasztalatra vagy érzetre, hogy úgy tűnik, létezik egyetemes és objektív erkölcsi viszonyítási pont, amely minden emberre és közösségre érvényes, de vizsgáljuk meg, hogy helytálló-e ez a feltételezés.

Filozófiai nyelven megfogalmazva a kérdés az, hogy léteznek-e egyetemes és objektív erkölcsi értékek és erkölcsi kötelezettségek, amelyek minden egyénre, minden közösségre, minden társadalomra, minden vallásra, országra és szubkultúrára igazak – mert az emberre magára igazak.

Ha az ateistáknak (materialistáknak és naturalistáknak) igazuk van, akkor az ember nem több, mint az evolúció által kitermelt eddigi legfejlettebb organizmus, vagyis egy magasan fejlett állat. Az állatoknak azonban nincsenek erkölcsi kötelességei egymással szemben. Amikor a gepárd megöli az antilopot a szavannán, erkölcsileg semmi rosszat nem tesz, csak gepárdként viselkedik. Engedelmeskedik a létfenntartás és a fajfenntartás ösztöneinek, amit tesz, az ölés, és nem gyilkosság. Az ölés erkölcsileg semleges, a gyilkosság azonban már erkölcsileg megítélhető meghatározása ugyanannak a cselekedetnek.

Ha tehát az ember csupán a legmagasabb rendű állat, akkor az emberi viselkedést is ugyanígy kell szemlélnünk. Akkor az embereknek sincsenek erkölcsi értékeik és erkölcsi kötelességeik egymás felé, csupán létfenntartó és fajfenntartó ösztöneik, amelyeknek a kielégítése erkölcsileg értelmezhetetlen és nem ítélhető meg, a tetteink nem lehetnek erkölcsileg helyesek vagy helytelenek. És ha ez igaz, akkor nem vonatkozhat rájuk semmilyen törvény és szabály sem.

Azonban az ember számára a helyes és helytelen, vagyis ebből fakadóan az erkölcsi értékek és kötelességek léteznek. Nincs egyetlen filozófus vagy természettudós, aki ezt kétségbe vonná. Ahogyan a fizikai és érzéki tapasztalataink alátámasztják a fizikai világ objektív létezését, az erkölcsi tapasztalatunk alátámasztja az erkölcsi értékek és kötelességek objektív létezését.

Vegyünk néhány konkrét példát:

• Az emberi élet minden ember számára, minden korban és társadalomban, minden vallásban, minden esetben értékes, az élet védelme tehát helyes. Ezzel szemben az emberi élet önkényes, indoklás és felhatalmazás nélküli elvétele, vagyis a gyilkosság helytelen – minden ember számára, minden korban és társadalomban, minden vallásban, minden esetben.
• Az egymás iránti szeretet, amely megnyilvánul a nagylelkűségben, az önzetlenségben és az önfeláldozásban, az minden ember szemében, minden korban és társadalomban, minden vallásban, minden esetben helyes. Ezek hiánya vagy ellentéte, a kapzsiság, az önzés és a mások kárára történő bármilyen visszaélés pedig helytelen, minden ember szemében, minden korban és társadalomban, minden vallásban, minden esetben.

Ezek az erkölcsi értékek és kötelességek nem a lét- és fajfenntartás ösztöneiből fakadnak, mert az állatvilágra nem jellemző sem az élet tisztelete, sem annak önkényes elvétele, a gyilkosság, valamint nem jellemző sem a nagylelkűség, az önzetlenség és az önfeláldozás, illetve azok hiánya, a kapzsiság, az önzés vagy a másik állat kárára történő tudatos visszaélés. Tehát kijelenthető, hogy az erkölcs nem a lét- és fajfenntartás ösztöneiből fakad.

Az erkölcs száraz definíciója így hangzik: a szándékok, döntések és cselekedetek megkülönböztetése a helyesnek és helytelennek minősített szándékok, döntések és cselekedetek között. Az erkölcsi valóság létezik, annak megalkotásához és megértéséhez tudatosság, a helyes/helytelen közötti különbség meghatározásának képessége szükséges. Mindenkire érvényes objektív erkölcs egyrészt szükségszerű, különben az egyének és közösségek nem képesek az együttműködésre és együttélésre, a saját és közösségi törvényeiket nem tudják mihez hozzáigazítani és hozzámérni – másrészt valóságos, az erkölcsi tapasztalatunk igazolja, hiszen vannak olyan alapvető erkölcsi értékek és kötelességek, amelyek kortól, kultúrától, vallástól, emberi törvényektől függetlenek, egyetemesek és minden ember számára azonosak.

Ha tehát az erkölcsi értékek és erkölcsi kötelezettségek léteznek, azoknak objektíveknek és egyetemeknek kell lenniük, és látszólag azok is, akkor nem fakadhatnak sem az ösztönvilágból, mivel az  állatoknak nincs ilyen erkölcsiségük, és nem fakadhat a szubjektumból sem, mert akkor nem lehetnének gyökereiben azonosak – így azok forrásának az egyénen és közösségen kívülállónak kell lennie. Jelenlegi ismereteink alapján egyetlen olyan forrás létezik, amelynek van erkölcsi valósága, azonban nem emberi, nem ösztönszintű, teljesen objektív és egyetemes: ez pedig Isten. Vagyis ha az erkölcsi életünket felfoghatjuk egyfajta koordinátarendszerként, akkor egyetlen olyan origót tudunk megnevezni, amelyhez képest minden egyéni és közösségi erkölcsi érték hozzámérhető, mert objektív és öndefiníciója szerint is erkölcsi természetű forrás és viszonyítási pont: ez pedig Isten.

Az erkölcsi istenérv tehát helytálló, mivel igazoltuk, hogy…

• ha Isten nem létezik, nem határozható meg objektív módon, hogy mit tekinthetünk jónak és rossznak, helyesnek és helytelennek
• az, hogy mit tekinthetünk jónak és rossznak, helyesnek és helytelennek, objektív módon meghatározható, a létezése szükségszerű és az erkölcsi tapasztalatunk szerint is létezik

A végkövetkeztetés tehát, hogy Isten létezik, és ő a forrása az erkölcsi értékeinknek és kötelességeinknek.

(…)

A fejezet és a téma kifejtése még folytatódik…