még egy lépés,
egy utolsó lépés
a némaságon át,
és én kapkodva kapok
tovatűnő emléked után,
ahogy elsuhan mellettem
egy hideg fényárban úszó, kihalt utcán,
és nem látom könnyeimtől az arcod
nem hallom a szót,
amit oly sokszor a fülembe súgtál
ahogy megfogtad kezem,
ahogy a szemembe néztél,
megértettem, amit a szíved üzent,
és eggyéolvadtak gondolataink
álmaink
legféltettebb titkaink,
amelyeket még magunknak sem vallanánk be
soha,
eggyéolvadt testünk és lelkünk
a gyönyör és kín végtelen álom-óceánján

még egy lépés,
egy utolsó lépés,
s többé nem lesz visszaút,
túl vágyakkal teli álmainkon,
túl álmokkal teli vágyainkon
tudom, hogy vársz,
becsukott szemmel is látom, ahogy ott állsz
egy határtalan világ határán
s bár nem szólsz egy szót sem,
mégis hallom minden szavad

még egy lépés,
és átölel a csend,
remegő kezem kinyújtom feléd
bár tudom,
el nem érhetem

még egy lépés,
egy utolsó lépés
a némaságon át,
és a fejem fölött sikítozva
kettéhasad a valóság,
emléked elkísér utolsó utamra,
veled lépek át dimenziók kapuján
egy másik világba,
ahol egyszer talán újra rád találok

még egy lépés,
egy utolsó lépés,
túl a közöny közömbös világán
túl az álmok valóságtalanságán
túl reményen és reménytelenségen,
áttáncolva jéggé fagyott halott szíveken,
a halál halhatatlanságának hatalmával
útnak indulok,
pedig senki nem vár rám …
és letörölve az utolsó könnycseppet
megdermedt arcomról,
kezem előre nyújtva
átlépek világokat elválasztó látomások
tükörpalotájának kristályfalán
oda,
ahonnan nincsen visszatérés

tudom, nincsen visszatérés

még egyszer visszanézek
a múltam szertefoszlik
még egyszer a szemedbe nézek
tudom, indulnom kell

(Annának)