Minden azzal kezdődött, hogy egy Péter nevű fiatalember leszakított egy virágot. A virág a buszmegállónál álló kopott-rózsaszín kockaház ablakában lévő cserépben nőtt. Péter épp nagyon szerelmes volt, és eszébe sem jutott, hogy tettének bármilyen következménye lehetne, amikor lecsippentette a nyitott ablakból kikandikáló rózsamályva egyik feléje ácsingózó sárgás-rózsaszín virágocskáját. Kinek hiányozna, maradt ott még vagy tíz ugyanolyan kis kelyhecske. Katinka pedig édes mosolyt ad majd jutalmul.

Csakhogy Rózsika néni épp ott állt a nyitott ablak másik oldalán, s Péter legnagyobb szerencsétlenségére az ablakra vetülő napfény a csipkefüggönyre úgy vetült rá, hogy észre sem vette. Rózsika néni azonban nem volt jó kedvében, és ez a szemtelen mozdulat egy pillanat alatt kibillentette az amúgy is ingatag lelki egyensúlyából. Felhorkant, majd a következő lélegzetvétellel egy olyan cirkalmányos káromkodást üvöltött a nyitott ablakon keresztül az utcára, hogy nem csak a megállóban várakozó emberek, de még az évtizedek óta ott ácsorgó tölgyfák is elképedtek. Mire végére ért, Rózsika néni is elszégyellte magát, hisz nem szokott ő így viselkedni. Mindenesetre a váratlan rikácsolástól Péterünk önkéntelenül is oldalra ugrott, és ijedtében majd fellökte a szembejövő Szabó József tanár urat, aki a hirtelen ütközéstől elejtette a kezében lévő nagy, sötétkék mappáját. A benne lévő papírlapok úgy szóródtak szét a járdán, mintha a jelenet egy századelei fekete-fehér burleszkfilmben lett volna megkomponálva, s maga a nagy Charlie Chaplin adta volna elő csetlő-botló ügyetlenségével. Péter bocsánatot hebegve guggolt a papírkupac fölé, hogy segítsen a száját keskeny csíkba szorító, haragos szemű Szabó tanár úrnak gyorsan összeszedegetni a szétszóródott iratokat, amikor begördült a kopott 34-es busz a megállóba, és a legelső kerekével pont ráhajtott arra az egyetlen papírlapra, ami a járda helyett az úttesten landolt. De ezt egyikük sem vette észre. Péter még egyszer bocsánatot kért, és felrobogott a busz kinyílt ajtaján. A tanár úr utána se nézett.

Az elveszett papírlap azonban egy nagyon fontos dokumentum volt. Annak a édes hölgynek a munkahelyi telefonszáma volt a jobb felső sarkára írva, akivel Szabó József tanár úrnak másnap randevúznia kellett volna. Balogh Lídia kisasszony a Csalogány utcában dolgozott egy kis varrodában. Az előző hétvégén találkoztak egy közös barátjuk születésnapi partiján, s ott beszélték meg a randevút. Szabó tanár úr azon az estén annyira belefeledkezett Balogh Lídia kisasszony kedves mosolyába és csendes nevetésébe, hogy azóta esténként csak nagyon nehezen tudott elaludni az izgatott várakozás miatt. Szabó József tanár úr azonban a következő napon lekéste az oly nagyon várt találkozót. Valami diplomáciai látogatás miatt lezárták a teljes körutat a Blahánál. A tanár úr egy darabig idegesen nézegette az óráját a veszteglő hatos villamoson, majd jó húszpercnyi várakozás után leugrott róla, és az utcasarkon lévő telefonfülkéhez rohant. Akkoriban nem voltak még mobiltelefonok, de abban jogosan bízott, hogy elérheti még Lídia kisasszonyt a munkahelyén, hiszen úriemberhez illően jóval korábban indult útnak, s a megbeszélt találkozóhely a varrodától csak pár percnyire volt. De hiába kereste a mappájában, nem találta a papírlapot, amire felírta a számot. Könnyeivel küszködve futott gyalog végig a körúton, de mire egy órával a megbeszélt időpont után a Széna térre ért, a Balogh Lídia kisasszony már csalódottan rótta az utcákat hazafelé.

Lídia a város másik felén lakott, Pesterzsébeten. Már csak egy saroknyira volt a szüleitől örökölt kis lakásától, amikor egy nagy fekete autó, egy akkoriban igencsak divatos fecskefarkú Skoda Octavia túl közel haladt el járdához, és éppen akkor hajtott bele a hétvégi esőzés után még az úton ragadt mélyebb tócsába, amikor ő is épp odaért. A randevú kedvéért felvett ünnepi kiskosztümöt egy pillanat alatt áztatta át a saras víz. Az autó lefékezett, és egy fiatalember ugrott ki belőle. Állítólag tizenhatszor kért bocsánatot a figyelmetlenségéért – ezt édesanyám mesélte el sok-sok évvel később. Mert úgy alakult, hogy Farkas Balázs ügyvéd úr ragaszkodott ahhoz, hogy hazaszállítsa őt az autójával, ami meglehetősen mulatságos lehetett, hisz az eset alig négyháznyi távolságra történt anyám otthonától. Másnap beállított egy új kosztümmel. Három nappal később pedig elhívta édesanyámat egy kárpótlás-süteményezésre. Mindig azt mondogatták, csak egy véletlenen múlt, hogy megismerték egymást.

Én azonban nem hiszek a véletlenekben.

Farkas Péternek hívnak, és épp sietek az én Katinkámhoz a buszhoz. Egy sárgás-rózsaszín virágocskát szorítok az ujjaim között. Sosem találnátok ki, honnan szereztem.