05 | Megváltásbolt


SZÉPIRODALOM

Pár éve részt vettem egy irodalmi pályázaton, ahol 600 karakterben kellett novellát írni – ez egy szűk A4-es oldalt jelent. Nagyon megszerettem ezt a műfajt, és azóta is írom ezeket az álomszerű történeteket az emberolvasó újságról, a szürkéről és a különös fagylaltosról, a címadó megváltásboltról vagy a szerelem szürrealitásáról. Rengeteg témám van még, és ha sorra elkészülnek, mehet ez a kötet is a nyomdába.

Jelenleg még több az ötlet és a szinopszis, mint amennyi már elkészült belőle, de örömmel írom ezeket a történeteket, mert valahogy egészen másfajta életérzés jár át közben, mint ami a többi írásomat áthatja.

TERVEZETT TARTALOM

A tanúfa

Az élet játéka

Az emberolvasó újság

Öt perccel a vége előtt

Az applikáció

Szürke

Társkereső

Megváltásbolt

Földönkívüli világ

Véletlen szerelmeim

A különös fagylaltos

… és még sok meg nem írt történet

Részletek a könyvből

Zajos, olajban úszó helyen születtem. Az első ember, akit megláttam, egy ötvenes, kopaszodó férfi volt a nyomdában. Három műszakban dolgozott, egykedvűen, belefásulva az életbe. Viszont nagyon szerette a focit, s valami érthetetlen okból kifolyólag meg volt győződve arról, hogy a magyar csapat egyszer még világbajnok lesz. Ezután autóba pakoltak. A hajnali köd sűrű volt és sötét, mint a tinta, amely életre hívott. A sofőrt csak egy pillanatra láttam, de útközben átszűrődött hozzánk a fülkéjét megtöltő muzsika. Komolyzenét hallgatott. A cselló nagyon szomorúan búgott benne, s közben a férfiban emlékek tódultak fel. Régen ő is csellóművész akart lenni. Kitartóan gyakorolt éveken át, aztán egy ostoba baleset miatt szilánkosra törtek az ujjai. És az álmai is. A metró kijáratában álló újságos fiú percekig lóbált a kezében, mire végre valaki felém nyúlt. Ideje volt, már egészen beleszédültem a várakozásba. A fiú egyetemre járt, de már megbánta, hogy bölcsész akart lenni. Bölcsészebb lett volna valami mérnöki szakot választania, azzal rögtön el lehet helyezkedni. Állítólag. Egy nagyon szép arcú harmincas nő nyúlt értem. Végre! Rövidke létezésem e világban most beteljesedhet. Felnyitnak, belém néznek, és én is olvashatom őket. A metrószerelvény begördült az állomásra, s új gazdámnak meg kellett szaporáznia a lépteit, hogy elérje. Korán volt még, szinte üres volt a kocsi. Lehuppant a hozzá legközelebb eső ülésre, letett maga mellé, és elővette a telefonját. Türelmesen vártam a soromra, hogy mikor következek végre én, mikor tekinthetek végre a kedvesen kék szemeibe. De belefeledkezett a nyomkodásba. A Ferenciek terén aztán rémülten kapta fel a fejét, amikor az ajtózáró hang megszólalt, és egy ugrással kint termett a peronon. Engem pedig ott felejtett. Kíváncsi sem volt rám. Csak saját magát olvasta a kütyüjén. Egy megállóval később egy ötvenes nő ült a helyére. Legalább hat szatyor volt nála. Ő volt az első ember, aki valóban belém tekintett. Én pedig őbelé. Láttam a falusi kertben szaladgáló kislányt sárga kiscsibékkel játszani, láttam a tarka fodros szoknyában táncoló menyecskét, az első gyermek születését, a varrodában lehúzott éveket és évtizedeket, a nagy reményeket és a nagy csalódásokat. Ő közben kiolvasta a sorsát az utolsó oldalamon lévő horoszkópból, majd összehajtogatott, és ott hagyott az ülésen, ahogy ő is rám talált. Emberek szálltak fel, ültek mellém, majd szálltak le. Egy szikár férfi szintén fellapozott. Szeme csak végigfutotta a címeket, de valószínűleg nem talált bennem semmi érdekeset. Én viszont találtam benne: meséket írt gyerekeknek. Szigorú arcát látva nem is gondoltam volna. Egy nyugdíjas, nagy pocakos szomorú férfi aztán magával vitt. Zötykölődtem vele először buszon, aztán villamoson. Időnként fellapozott, de inkább csak a képeimet nézegette. Amikor megérkeztünk az otthonába, egészen elámultam. A falakon fotók lógtak, amin egy fess katonatiszt mosolygott vissza rám. Láttam magam előtt, ahogy a daliás egyenruhás legény lányokat pörget a bálban – és láttam magam előtt, ahogy megöregedve krumplit pucol a magányos konyhájában. Vajon hová tűntek a lányok, s hová tűnt az a régi büszkeség? Sok időt töltöttünk kettesben. A politika nem érdekelte, de elmélázott a sporthíreken, megmosolyogta a viccrovatom, és bár sokáig tartott, de megfejtette a rejtvényt is a hatodik oldalamon. Aztán lekerültem a pincébe, a feledés homályába. Én pedig csak vártam, mikor láthatom őt újra, mikor merülhetek el régmúlt emlékeinek melegségében. Aztán megjött a tél. Amikor utoljára találkoztunk, a lapjaimból galacsinokat formált, és egy kopottas cserépkályhába rakott. Szavaim és gondolataim utoljára még fellángoltak, majd hamuvá foszlottak, mint az aranycsapat, a cselló húrját lefogó kisujj, a feleslegesnek hitt bölcsészdiploma, a kishölgy facebook üzenetei, a tarka fodros szoknyácska, a mesekönyvek naiv hercegnői és az élére vasalt egyenruha. S hogy mi maradt belőlünk? Talán csak egy pillanatnyi melegség.

Ez a nevem – család és vezetéknév egyszerre. Az igazira már nem is emlékszem. Viseletes kabátomat ugyanolyan szürkévé ette az évek során rárakódó kosz, mint amilyen szürke a betonjárda és a kapualjból élesen előugró betonpillér, ahol a napjaim nagy részét töltöm. Szürke a kalapom, ami reggeltől estig várja, hogy valaki könyörületből beledobja azt néhány forintot, ami a mindennapi kenyérre, parizelre, és a Szürke Lóban kötelezően legurított esti búfelejtőre elegendő lesz. Szürkék a csigalassúsággal egymás után araszoló napok, szürkére koptak az út mentén álló nyírfák falevelei az autók kipufogóinak köhögésétől, és végtelenül szürkék a körülöttem dolguk után rohangáló emberek is. Az én nadrágom térde lyukas, az ő ruhájuk tiszta és szépen vasalt – valahogy mégis nagyon egyformák vagyunk. Egyformán szürkék.

Egy délután, talán csütörtök lehetett, hátamat a falnak támasztva ültem a szokásos helyemen, és már épp elbóbiskoltam volna, amikor megállt előttem egy férfi. Első felindultságomban a pokolba kívántam, miért pont most zavar meg, végre kiszabadulhattam volna a sötétszürke valóságom rabságából valami világosabb szürke édes álomba. Résnyire nyitottam a szemem, s láttam, hogy a férfi éppen elém guggol. Azonban nem nézett rám, mintha ott se lettem volna. Figyelmét egy jó húsz centis repedés kötötte le a betonjárdán, éppen előttem, és olyan elmélyülten kezdte tanulmányozni, mintha az örök élet forrását találta volna meg. Bár az emberek őt is pont ugyanannyira nézték levegőnek, mint engem, valahogy mégis kezdtem kínosan érezni magam miatta. Mit csinál ez itt? Kabátja belső zsebéből elővett egy kis papírzacskót, és a tenyerébe szórt belőle valamit. Mintha valami por lett volna, talán homok. Aztán hirtelen beleköpött a tenyerébe, ujjaival összekeverte a port a nyálával, majd óvatosan betömködte a masszát a járda repedésébe. Ekkor már kikerekedett szemekkel bámultam ezt a szürreális jelenetet. Semmi kétség, ez megbuggyant! Miután befejezte a művét, a férfi rám mosolygott, felállt, és egyetlen szó nélkül elsietett.

Két nappal később a megszokott helyemen ücsörögtem, és az eset már csak egy vicces emlékké szürkült, amikor elkezdődött. Valami nagyon furcsa dolog kezdett az ég felé szivárogni a betonjárda nyállal és a furcsa porral betapasztott repedéséből. Eleinte alig láthatóan, majd egyre erőteljesebben. Mintha pára lett volna, vagy valamiféle gőzölgés, de nem volt sem hideg, sem meleg, sem nedves, sem száraz. Sokáig kutattam az emlékeimben, mert tudtam, hogy tudom mi ez, de beletelt egy órába is, mire rájöttem. Színek. A szürke betonból színek szivárogtak a szürke világba. Először azt hiszem, főként zöld színek, rögtön többféle árnyalatban. A színek megtapadtak a környező fák szürke levelein, és a megkopott nyírfák elkezdtek kizöldülni. Aztán megjelent a piros és a kék szín is, egyáltalán nem tolakodóan, hanem szelíd, pasztell árnyalatban, és lágyan körbefonták a járda mellett parkoló öreg Opelt. Egészen megfiatalodott az autó, most hogy eltűnt a szürkesége. Aztán megjelent az élénk citromsárga és a lila. A színek körbetáncolták a szemközti ház erkélyére kiteregetett ruhákat, amelyek hirtelen olyan gyönyörűvé váltak, mintha a legújabb divatmagazinok címlapján hordták volna őket a legszebb nők. Ekkor ért elém egy idős asszony, hétéves forma unokájának kezét fogva. A résből narancs szín áradt ki, és megszínezte a néni arcát, amitől máris sokkal fiatalabbnak és egészségesebbnek tűnt, a kislány kezében lévő plüssmaci pedig csillogó barna bundát kapott. Bódultan csodáltam magam körül a világot, amely percről percre egyre színesebbé és otthonosabbá változott. Zakatoló szívvel álltam talpra, még soha nem éreztem magam ennyire boldognak. Végre jó volt élni! A könnycsepp, amely végigfolyt az arcomon, s a járda színeket árasztó szent sebébe hullt, a szivárvány valamennyi színét visszatükrözte ebben a kimerevedett pillanatban, és reménnyel töltötte meg a szívemet.

„Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, megkente a szemeimet, és azt mondta nekem: Menj a Siloámhoz, és mosakodj meg. Elmentem tehát, megmosakodtam, és most látok.”
János evangéliuma 9,11

Minden azzal kezdődött, hogy egy Péter nevű fiatalember leszakított egy virágot. A virág a buszmegállónál álló kopott-rózsaszín kockaház ablakában lévő cserépben nőtt. Péter épp nagyon szerelmes volt, és eszébe sem jutott, hogy tettének bármilyen következménye lehetne, amikor lecsippentette a nyitott ablakból kikandikáló rózsamályva egyik feléje ácsingózó sárgás-rózsaszín virágocskáját. Kinek hiányozna, maradt ott még vagy tíz ugyanolyan kis kelyhecske. Katinka pedig édes mosolyt ad majd jutalmul.

Csakhogy Rózsika néni épp ott állt a nyitott ablak másik oldalán, s Péter legnagyobb szerencsétlenségére az ablakra vetülő napfény a csipkefüggönyre úgy vetült rá, hogy észre sem vette. Rózsika néni azonban nem volt jó kedvében, és ez a szemtelen mozdulat egy pillanat alatt kibillentette az amúgy is ingatag lelki egyensúlyából. Felhorkant, majd a következő lélegzetvétellel egy olyan cirkalmányos káromkodást üvöltött a nyitott ablakon keresztül az utcára, hogy nem csak a megállóban várakozó emberek, de még az évtizedek óta ott ácsorgó tölgyfák is elképedtek. Mire végére ért, Rózsika néni is elszégyellte magát, hisz nem szokott ő így viselkedni. Mindenesetre a váratlan rikácsolástól Péterünk önkéntelenül is oldalra ugrott, és ijedtében majd fellökte a szembejövő Szabó József tanár urat, aki a hirtelen ütközéstől elejtette a kezében lévő nagy, sötétkék mappáját. A benne lévő papírlapok úgy szóródtak szét a járdán, mintha a jelenet egy századelei fekete-fehér burleszkfilmben lett volna megkomponálva, s maga a nagy Charlie Chaplin adta volna elő csetlő-botló ügyetlenségével. Péter bocsánatot hebegve guggolt a papírkupac fölé, hogy segítsen a száját keskeny csíkba szorító, haragos szemű Szabó tanár úrnak gyorsan összeszedegetni a szétszóródott iratokat, amikor begördült a kopott 34-es busz a megállóba, és a legelső kerekével pont ráhajtott arra az egyetlen papírlapra, ami a járda helyett az úttesten landolt. De ezt egyikük sem vette észre. Péter még egyszer bocsánatot kért, és felrobogott a busz kinyílt ajtaján. A tanár úr utána se nézett.

Az elveszett papírlap azonban egy nagyon fontos dokumentum volt. Annak a édes hölgynek a munkahelyi telefonszáma volt a jobb felső sarkára írva, akivel Szabó József tanár úrnak másnap randevúznia kellett volna. Balogh Lídia kisasszony a Csalogány utcában dolgozott egy kis varrodában. Az előző hétvégén találkoztak egy közös barátjuk születésnapi partiján, s ott beszélték meg a randevút. Szabó tanár úr azon az estén annyira belefeledkezett Balogh Lídia kisasszony kedves mosolyába és csendes nevetésébe, hogy azóta esténként csak nagyon nehezen tudott elaludni az izgatott várakozás miatt. Szabó József tanár úr azonban a következő napon lekéste az oly nagyon várt találkozót. Valami diplomáciai látogatás miatt lezárták a teljes körutat a Blahánál. A tanár úr egy darabig idegesen nézegette az óráját a veszteglő hatos villamoson, majd jó húszpercnyi várakozás után leugrott róla, és az utcasarkon lévő telefonfülkéhez rohant. Akkoriban nem voltak még mobiltelefonok, de abban jogosan bízott, hogy elérheti még Lídia kisasszonyt a munkahelyén, hiszen úriemberhez illően jóval korábban indult útnak, s a megbeszélt találkozóhely a varrodától csak pár percnyire volt. De hiába kereste a mappájában, nem találta a papírlapot, amire felírta a számot. Könnyeivel küszködve futott gyalog végig a körúton, de mire egy órával a megbeszélt időpont után a Széna térre ért, a Balogh Lídia kisasszony már csalódottan rótta az utcákat hazafelé.

Lídia a város másik felén lakott, Pesterzsébeten. Már csak egy saroknyira volt a szüleitől örökölt kis lakásától, amikor egy nagy fekete autó, egy akkoriban igencsak divatos fecskefarkú Skoda Octavia túl közel haladt el járdához, és éppen akkor hajtott bele a hétvégi esőzés után még az úton ragadt mélyebb tócsába, amikor ő is épp odaért. A randevú kedvéért felvett ünnepi kiskosztümöt egy pillanat alatt áztatta át a saras víz. Az autó lefékezett, és egy fiatalember ugrott ki belőle. Állítólag tizenhatszor kért bocsánatot a figyelmetlenségéért – ezt édesanyám mesélte el sok-sok évvel később. Mert úgy alakult, hogy Farkas Balázs ügyvéd úr ragaszkodott ahhoz, hogy hazaszállítsa őt az autójával, ami meglehetősen mulatságos lehetett, hisz az eset alig négyháznyi távolságra történt anyám otthonától. Másnap beállított egy új kosztümmel. Három nappal később pedig elhívta édesanyámat egy kárpótlás-süteményezésre. Mindig azt mondogatták, csak egy véletlenen múlt, hogy megismerték egymást.

Én azonban nem hiszek a véletlenekben.

Farkas Péternek hívnak, és épp sietek az én Katinkámhoz a buszhoz. Egy sárgás-rózsaszín virágocskát szorítok az ujjaim között. Sosem találnátok ki, honnan szereztem.

Sokat gondolkodtam azon, miért vonz ennyire ennek az idegen, embertelen világnak a felfedezése. Annyi minden van, amiben a homo sapiens kiélheti a kalandvágyát és megvalósíthatja önmagát, amiben van megfelelő mennyiségű kihívás, adrenalin, felfedezni való, mégis valahogy emberi tud maradni. De ez az utazás… ehhez nincs fogható. Ez egy földönkívüli világ, amely nem az ember számára lett megteremtve, itt betolakodók, megtűrt vendégek vagyunk, ez nem a mi otthonunk, itt ki vagyunk szolgáltatva a szenvtelen létezésnek.

Elmesélem, milyen ez az ismeretlen világ. Nehéz mozogni, haladni, mert a közeg, ami körülvesz bennünket, sokkal sűrűbb, mint amit a földön megszoktunk. Általában sötét van és hideg. A légkör belélegezhetetlen. Olykor végtelenül üres és élettelen minden, máskor megtelik élettel, és ismerős-ismeretlen lények sokasága vesz körül bennünket, hol közönyösen, tudomást sem véve rólunk, hol érdeklődően vagy ellenségesen. Tudósaink e teremtmények egy részét már felfedezték és nevekkel, leírásokkal látták el, de a legtöbbjüket még egyáltalán nem ismerjük, hisz annyi mindent nem láttunk még, mivel ennek a világnak a nagy részében még soha nem járt ember. Ki tudja, milyen titkokat rejtenek a legősibb, legsötétebb helyek, ahová semmiféle fény nem hatolt be soha évmilliók óta. Itt szó szerint bármelyik pillanatban bármi megtörténhet. Elképzelhetetlen formájú, színű, halmazállapotú, mozgású, viselkedésű lények tűnhetnek fel körülöttünk, borsó nagyságúak, vagy épp akkorák, mint egy lakóház. Ámultos és félelmetes egyszerre – de ez is vonz benne. Egy semmihez nem fogható, hívogató, gyönyörű, békés, megnyugtató világ, amely befogad, megigéz, elvarázsol és feltölt élettel.

Szóval rájöttem, miben áll a vonzásának törvénye. Mi az, amit másutt sehol nem élhetek át, csak itt. Elárulom a titkot. Ez az egyetlen hely, ahol igazán tétje és jelentősége van az életnek. A saját személyes életemnek, az emlékeimnek és álmaimnak, a múltamnak és a jövőmnek, annak, akivé váltam eddig a pillanatig, és akivé válhatok még ezután. Már ha lesz ezután. Mert éppen ez a lényeg. Ha rosszul tervezem meg az utazásom vagy ha eltévedek, akkor elfogy a levegőm és megfulladok. Ha megsérül a szkafanderem létfenntartó rendszere, egy pillanat alatt megöl a környezeti nyomás. Ha a földet érés technikáját rontom el visszatéréskor, a szervezetem vagy az életkörülmények szélsőséges megváltozása miatti sokkba pusztul bele, vagy a megérkezés hosszabb lefolyású, súlyos betegséget okoz. Ebben az idegen világban foglyul ejthetnek növényszerű lebegő lények indái és rám támadhatnak idegen fajok a csápjaikkal, fogaikkal, mérgeikkel, vagy azért, mert ellenségesek, vagy azért, mert engem tartanak hívatlan betolakodónak. Összeomolhatnak felettem barlangok és sziklafalak, és elnyelhetnek feneketlen örvények. És a legfurább dolog: képzeld el, olyan hatása is lehet ennek az idegen világnak az emberi szervezetre, mintha valami hallucinogén drogot szívnál be és teljesen megőrülnél. Ráadásul teljesen kiszámíthatatlan, hogy kivel fog megtörténni, és kivel nem, vagy hogy mindez mikor és hogyan történik meg veled. Voltak olyan felfedezők, akik ebben az önkívületi állapotban kivetkőztek a védőruhájukból, és elemésztette testüket az embertelen környezet, vagy a legsötétebb sötétség felé rohantak, ahonnan soha többé nem tértek vissza.

Szóval itt az emberi életnek, az én életemnek tétje van, jelentése és jelentősége. Minden pillanatban átélem, hogy minden pillanat akár az utolsó is lehetne. És ha így van, nagyon nem mindegy, hogyan élem az életem egymás után pergő másodperceit. Itt jövök rá újra és újra, mennyire fontosak a pillanatok, a gondolatok és szavak, a mosolyok, az érintések, az ölelések. A barátaim és a szerelmeim, azok az emberek, akikkel számtalan dolog köt össze, és azok, akiket még csak ezután fogok megismerni. Hogy mennyire csodálatos, hogy élek, ami azt jelenti, hogy még szerethetek és szerethetnek, hogy adhatok és megajándékozhatnak, hogy boldog lehetek, ha csak átmenetileg is, és talán én is boldogabbá tehetek másokat, ha csak átmenetileg is. Itt, ahol egy szempillantás alatt elveszíthetek mindent, ráeszmélek, mennyire nem akarok elveszíteni, eltékozolni, elfelejteni semmit és senkit.

Ezért szeretek ide jönni. Ide, az ismeretlenbe, az idegenbe, kicsit minden alkalommal a halál torkába. Hogy élni tanuljak.

Ránézek az órámra. Ideje hazaindulni.
Vissza a fénybe, a melegbe, a belélegezhető levegőbe, a saját életkörülményeim közé, az ismerős és ismeretlen emberi lények közé, a barátaim és szerelmeim ölelő karjai felé. Élni.

Megnyomok egy gombot a ruhámon, és lassan emelkedni kezdek…

© Copyright - Szűcs Sándor