04 | Melankólia
SZÉPIRODALOM
Versek és dalszövegek, elkószált gondolatok az élet dolgairól – a költészet számomra a lélek, az én lelkem talán legszemélyesebb, nagyon mély és intim vallomása. Talán a legjobban ezek a szavak mutatják meg azt, aki vagyok, ahogyan érzek és megélem a létezésem. Ezek a versek az elmúlt három évemről szólnak, az életem egy nagyon különleges, egyszerre nagyon fájdalmas és megújító szakaszáról. Még beszélgetünk egy nagyon kedves grafikus barátommal, hogy jó volna illusztrálni is a kötetet, remélem összejön, mert ez az új melankolikus önmagam, amelyben keveredik valamiféle szép szomorúság a csakazértis életigenléssel, nagyon passzol az ő stílusához.
Néhány vers a kötetből
NAGYON SÖTÉT
görbül a tér és megáll az idő
összegubancolódik a múlt és a jövő
leolvad az arcunkról a látszat máza
és marad a lelkünk meztelen váza
szeretkezünk a fantáziánkkal
aztán megcsaljuk egymást a valósággal
látjuk eltűnni a láthatatlant
és az elmondhatatlan örökre elnémul
már nem emlékszünk arra
amit egykor kőtáblákra véstünk
már nem sietünk oda
ahonnan túl sokszor elkéstünk
a papírlapra írt utolsó szavad
lekapcsolta a csillagokat
azóta sötét van
nagyon sötét
KOGNITÍV DISSZONANCIA
azt mondod
nyitott könyv vagyok előtted
kiolvasod, amit a sorok közé rejtettem
és minden betűt ezerszer kijavítasz bennem
de én nem azért vagyok, hogy birtokolj
nem azért, hogy gúzsba köss ölelő karjaiddal
próbáltam százszor
mégsem tudok repülni
csak zuhanok éjszakákon át
míg végül melletted ébredek
de én nem azért vagyok, hogy letörd a szárnyaim
és nem azért, hogy helyettem álmodj
mégis kapaszkodok beléd
és nem akarom, hogy elmenj
DE CSAK ELKÉPZELTELEK
kicsit bolondok
nagyon bújósak
egymáshoz
vagy a csigaházukba
máskor vakmerőek
rémültek
vagy megrészegültek
mindig magányosak
és mindenkibe szerelmesek
főleg egymásba
ébren álmodók
álmatlan vándorok
át az éjszakán
testeken és lelkeken
vágyakon és eszméléseken
elveszetten
és megtaláltan
mindenhová megérkezve
és mindenhonnan tovább sodorva
de mindig egymás kezét fogva
ölelve, kapaszkodva
azt hittem, ilyenek voltunk mi ketten
de csak elképzeltelek
azt hiszem, ilyenek leszünk mi ketten
de már valaki mással
ESNI TUDNI KELL
esni tudni kell
és én tudok
pofára
seggre
térdre
mély verembe
és még mélyebb szerelembe
az élet közepébe
és néha melléje
van, amit nem kell tanulni
megy az magától
AJÁNDÉK
szeretlek
érezlek
magamban
benned
testemre húztam a lelked
majdnem jó lett
csak a szívem környékén kényelmetlen
megfeszülve figyelek rád
most nem zuhanok bele a vágyaidba
most nem leszek a szolgád
megmerítkezek a verejtékedben
otthon vagyok a sóhajodban
belefúrom magam a vaginádba
és elélvezem, ahogy elélvezel
most belezuhanok a vágyaidba
most a szolgád vagyok
becsomagolom magam
és ajándékba adom neked
te döntöd el, hogy legféltettebb kincsed
vagy lomtalanításkor út szélére hányt
kacatod leszek
ha csak egy percig a tiéd lehettem
mindkettő megfelel nekem
BÚCSÚ NÉLKÜL
minden érintéssel elvettél tőlem valamit
lehántottál rólam egy réteget
ahogy hozzátapadt simogató ujjaid begyéhez
és amikor becsukódott utánad az ajtó
én mindig egyre kevesebb maradtam
ahogy teltek az évek
kisimogattad belőlem
aki egykor voltam
aztán egy nap nem jöttél többé
ÚTKERESŐ
ma befelé nyílnak az ablakok
én kívülről nézek magamba
s látom, odabenn a félhomályban
gondolatok és érzések
vágyak és félelmek
élet és halál
lassan ringatózva táncolnak
egymást ölelve
az emlékeimmel kitapétázott labirintus falai között
miközben serceg a suttogó jazz
aztán vége a dalnak
elfogy a hang
és befeszül a csönd
indulnom kellene
csak befelé vezet kiút
csak fölfelé vezet kiút
AZ UTOLSÓ FEL NEM TETT KÉRDÉS
egymást ölelve álltunk az ajtóban
a könnyeinkben tizenkét év folyt a padlóra
aztán beültél a kocsiba
és elmentél örökre
valamit akartam még kérdezni
de végül bennem rekedt a szó
ha már elhagysz
nem mehetnék én is veled?
ÉHEZEM
éhes vagyok
de hozzászoktam, hogy éhezem
túl rég szorította
vágytól remegő kéz a két kezem
túl rég haraptak a fülcimpámba
forró lehelettől izzó fogak
túl rég törték össze
dirib-darabokból ragasztott gyönyörű szívemet
a szerelem emlékét idéző szavak
éhes vagyok
de nem morzsák kellenek
hanem az egész kenyér
TALÁN LEGKÖZELEBB SIKERÜL
az vagyok
aki nem torlaszolja el az utat
hanem helyet csinál előtted
aki nem vág a szavadba
hanem szóvá válik az ajkadon
aki nem vár rád
hanem mindig eléd megy
aki nem fekszik keresztbe az ágyon
hanem párnád lesz és takaród
aki nem akar belőled mindent
hanem megelégszik a maradékkal is
amit mások hagynak meg
aki megengedi, hogy elmenj
de előtte még telepakolja a tarisznyád a kincseivel
egy életnek kellett eltelnie
hogy megérkezzek végre
de elkéstem
ÉJSZAKA AZ ÁGYADRA CSEMPÉSZETT LEVÉL
egyszerre kívánlak és rettegek tőled
félek, hogy nem tudom megadni azt, amire vágysz
félek, ha adnám, neked nem kellene
félek attól, amit te adnál nekem
mert így még senki nem adta
és én nem tudom, hogyan kell elfogadni
a mindig nyugodt és békés felszín mélyén
most viharok tombolnak bennem
és szorongok
attól félek, hogy annyira megsérültem
hogy bár semmire nem vágyom jobban
mégsem merek többé szeretni
MINDKETTŐ HAZUGSÁG
elmentél
és én úgy teszek, mintha meg se jöttél volna
visszajöttél
és én úgy teszek, mintha el se mentél volna
én voltam életed legnagyobb szerelme
én lettem életed legnagyobb vesztesége
2022 SZILVESZTER ÉJSZAKÁJA
egész éjjel vártalak
vártam, hogy belépsz az ajtón
ismeretlenül ismerősen
és velem szemben a falnak dőlsz a terem túloldalán
ahogy én a falnak dőlve vártam rád oly régóta
és hosszú percekig semmi más nem történik
csak nézzük egymást
a lélegzetünket is visszafojtva
aztán alig észrevehetően felsóhajtasz
és én elképzelem, ahogy az a sóhaj
átkígyózik a zsúfolt termen
a vidám emberek közt
gondosan kikerül minden szót
és minden nevetést
minden mozdulatot
és mindenki más sóhaját
míg megérkezik hozzám
és én magamba szívhatok belőled
néhány atomnyit
vársz még egy kicsit
míg az első néhány kovalens kötés kialakul köztünk
aztán lassú léptekkel elindulsz
a tekinteted nem veszed le rólam
ahogy keresztül sétálsz a termen
a vidám emberek közt
gondosan kikerülve minden szót
és minden nevetést
minden mozdulatot
és minden vágyakozó sóhajt
hozzám lépsz
karjaid a nyakam köré fonod
ajkad az ajkamra tapad
és egy évszázad telik el
míg mi csak egymásból lélegzünk
a zsúfolt teremben hirtelen csend lesz
a mozdulatok félúton mozdulatlanná dermednek
a szavak középen félbeszakadnak
a nevetések csengése az ablakra feszül
csak a kicsorduló könnyeink ölelkeznek önfeledten
és hosszú ideje először úgy érzem
végre otthon vagyok
benned újra életre keltem
kár, hogy csak az álmaimban élsz
STROKE
először bennem rekedt a szó
szerint a mondat közepén
az agyam tovább mondta a mondatot
de a szám már nem engedelmeskedett
a karjaim nem engedelmeskedtek
az ujjaim nem engedelmeskedtek
kettéhasadt a valóság
egyik felében voltam én a gondolataimmal
a másikban az üresen kongó hús
csak emlékek visszhangoztak benne
az első csak a filmplakát volt
kicsit túlzó és szenzációhajhász
másodszor elgurult bennem a valóság
forgott, pörgött, zuhant és szédült
olyan tempóval, hogy azt hittem
menten kirepülők belőle és a falnak csapódok
közben belül egy végtelenül lassított felvétel voltam
szemlélődő rideg tárgyilagossággal
a második már a trailer volt
és talán túl sokat árult el a végkifejletből
még mindig gyilkos vagyok
túl sok mindent fojtok bele önmagamba
kíváncsi leszek a harmadikra
hogy mi vár a stáblista után