A vágy harminchárom árnyalata


EROTIKUS IRODALOM

Ez egy szépirodalmi antológia kötet lesz, amely harminchárom novellát fog tartalmazni a szerelemről, romantikáról, erotikáról és szexualitásról. Az enyémről természetesen… igen, ez is én vagyok. Ahogy Csernus dokinak kellene mondanom: igen, bevállalom!

Olvass bele…

Két érzés égett belém nagyon erősen vele kapcsolatban, már rögtön a legelső találkozásunkkor. Az egyik, hogy mennyire meglepett a lényéből áradó melegség – szinte abban a pillanatban kiáradt rám és a bűvkörébe vont, amikor átlépte a küszöbünket. Az arca, a testtartása, a hangja, a gesztusai telítve voltak szelídséggel és kedvességgel, ráadásul a mesterkéltség leghalványabb árnyéka nélkül. Üdítően más volt, mint bárki, akivel eddigi életem során találkoztam.

A másik érzés, ami mindig feltódul bennem, ha rá gondolok, a belőle áradó állandó, mély szomorúság, ami még akkor is ott van a szeme sarkában és a hangja utáni csendben, amikor épp felszabadultan kacag. Annyira halvány benne, hogy aki nem érzékeny erre, észre sem veszi – én viszont az első pillanatban megláttam, és abban a másodpercben úgy szívott magába a vonzása, mint egy feneketlen örvény.

Nem csak a lelke, de a teste is meleg. Amikor találkozunk és puszit adunk egymásnak, amikor véletlenül egymáshoz ér a kezünk, érzem a bőre puha melegségét. Nem perzsel, mint azoknak a nőknek az érintése, akik hódításra és szenvedélyre születtek, hanem gyengéden átjár, és lassan de elkerülhetetlenül szétárad bennem az érintésének emléke.

Nagyon sokat beszélgetünk, és néha megtörténik, hogy két mondat között hosszú perceken keresztül csak ülünk egymással szemben, és nézzük egymást. De ez nem valamiféle gátlástalan flörtölő szemezés, inkább szavak nélküli, nagyon óvatos tapogatózás egymás lelke felé, szomjazva és kutatva az intimitásban való feloldódást.

Azt hiszem, nagyon hasonló típusú személyiségek vagyunk. Kívülről nyitottak és kiegyensúlyozottak, de a szívünk mélyén csöndesen melankolikusak, és kicsit talán örökké magányosak. Emészt bennünket a kitörni vágyó, őrjítő szenvedély, aminek ha utat engednénk, magával sodorna körülöttünk mindent és mindenkit, és amit éppen ezért olyan sokszor temetünk vissza a hétköznapok felszínes egyhangúsága alá. Mintha nem mernénk élni, mintha félnénk a saját szabadságunk végtelenségétől. Talán éppen ezek a nagyon szélsőséges érzelmi kilengések sejtetnek valamit a lelkünknek abból a mélységéből, amit a mindennapok jótékonyan rejtenek el az avatatlan szemek elől.

Barátok vagyunk – de az első percétől kezdve mindketten pontosan tudjuk, hogy előbb-utóbb mindenképpen átlépjük a barátságunk határait, mert valami láthatatlan erő nagyon lassan, gyöngéd szelídséggel, de megállíthatatlanul présel bennünket egymás felé.

Egy alkalommal elmentünk sétálni kettesben. Csak sztorizgattunk közben, és annyira belemelegedtünk a középiskolás élményeinkbe, hogy nem is figyeltük, merre visznek a lábaink. Könnyes szemmel nevettünk egymás abszurd történetein, mit sem törődve azzal, hogy vajon mit gondolhat a nyilvános viselkedésünkről az, aki meglát – egyszerűen élveztük a tavaszi napsütést, és jó volt együtt.

Mire leérettségiztünk, már a várost is magunk mögött hagytuk. A Balatont körülölelő bicikliút, amire valahol öntudatlanul is rátértünk, már a magas fák között futott, távol mindentől. És az utolsó elhaló nevetés után már sejtettük, hogy végre megérkeztünk egymásba. Annyira magától értetődő volt, valahogy annyira természetes, ahogy néhány percnyi szótlan séta után a kisujjaink lassan, tapogatózva egymásba fonódtak. Abban a pillanatban újra átjárt az a jóleső melegség, amit eddig csak a véletlen érintések után éreztem. Most azonban nem tűnt el, mint máskor, hanem szétáradt bennem, és betöltötte a lényem legeldugottabb szegletét is. Nem volt szükség szavakra, akadozó magyarázkodásra, mindketten tudtuk, mit jelen és mit nem ez a tétova egymásra találás, hiszen a szívünk mélyén már oly régóta készültünk rá. És nagyon jó volt megérkezni végre.

Egy keskeny földút keresztezte a bicikliutat, ami az ártéren keresztül a vízpart felé vezetett.

– Gyere…

És abba az irányba húztam. Hosszú ideje ez volt az egyetlen kicsi szócska, ami megtörte a hallgatást közöttünk, bár talán erre sem lett volna szükség. Még mindig csak az ujjainkkal fogtuk egymás kezét. Időnként lopva egymásra pillantottunk, de inkább a gondolatainkba mélyedve ballagtunk, míg egyszerre csak véget nem ért az út. Tovább már nem volt merre menni – és tovább már nem lehetett húzni-halasztani, hiszen annyira szomjaztunk egymásra. De ez nem a testek fülledt vágyaktól gőzölgő szomjúsága volt, hanem a lélek gyöngéd ölelés utáni csillapíthatatlan éhsége. Nem szexre vágytunk, ez most eszünkbe sem jutott, hanem érezni, befogadni, megajándékozni egymást önmagunkkal. Elárasztani egymást a túlcsorduló érzéseinkkel, és engedni, hogy a másik annyit igyon belőle, amennyire csak szüksége van.

Nagyon finoman, nagyon lassan öleltük át egymást. Csak álltunk, magunkhoz szorítva egy darabot a saját lelkünkből, amit valaki másban is megtaláltunk végre, és engedtük, hogy átjárjon bennünket valami nagyon mély, nagyon jól eső melegség. És közben már nem csak az arcának tüzelését éreztem az arcomon, hanem a könnyeit is, ahogy hangtalanul folytak a szeméből, közös árkot vájva az egymásba olvadó pórusainkba.

egyszerre kívánlak és félek tőled
félek, hogy nem adom meg, amire vágysz
félek, ha adnám, neked nem kellene
félek attól, amit adnál
mert így még senki nem adta
és én nem tudom, hogyan kell elfogadni 

a mindig nyugodt és békés felszín mélyén
most viharok tombolnak bennem
és szorongok
félek, hogy annyira megsérültem
hogy bár semmire nem vágyom jobban
mégsem merek szeretni

Az egész egy vallomással kezdődött, a második legkedvesebb mondattal, amit nő mondott nekem. Egy társkereső platformon ismerkedtünk meg, ahol én becsületesen kitöltöttem az adatlapom és írtam egy pontosan ezer karakterből álló bemutatkozó szöveget is. Kiszámoltam, ez volt a max és csurig akartam tölteni önmagammal. De nem vittem túlzásba az ismerkedést, sőt, igazság szerint berendezkedtem egy nem túl férfias passzív-reakciós állapotra, ami azt jelentette, hogy ha valaki kifejezte felém az érdeklődését az adatlapom alapján (volt egy erre szolgáló gomb az oldalon), akkor, és szinte kizárólag csak akkor írtam neki. Tina nem szórakozott ezzel, kéretlenül rám írt – máig emlékszem az első két mondatára: „Szia, most regisztráltam. Miattad.”

Az első találkozásunk előtt hónapokon keresztül cseteltünk, leveleztünk, álmodoztunk, megvallottuk egymásnak a titkainkat és a még titkosabb vágyainkat. Nagyon könnyen lehetett vele nagyon mélyen beszélgetni, nem voltak tabuk, kínos kérdések vagy kimondhatatlan szavak.

Emlékszem, késtem, ő már egy padon ülve várt rám a Kopaszi-gátnál, de akkor még nem voltam biztos benne, hogy tényleg ő az. Én épp beszéltem valakivel mobilon, már vagy fél órája, mert csak nem akarta abbahagyni, hiába célozgattam rá, hogy megérkeztem és le kellene tennem, mert várnak rám. Kerülgettem őt a pad körül, néha rá mosolyogtam a telefonom mögül, és reménykedtem, hogy tényleg ő lesz az, és nem egy vadidegen körül járom a pávatáncom idétlenül.

Hozott magával egy romantikus kis piknikes kosarat mindenféle jóval, megreggeliztünk, aztán mezítláb sétáltunk a Dunaparton, belegázolva a vízbe, néha egymás kezét fogva vagy futólag egymásba ölelkezve. Heverésztünk a fűben, bámulva a felhőket, aztán leültünk egy bezárt vendéglátóhely teraszára, és arra emlékszem, hogy órákon át csak egymás karját simogatva beszélgettünk.

A Kopaszi-gát lett a mi törzshelyünk – sok időt töltöttünk ott, néha órákon át csak mesélve egymásnak az életünk kisebb-nagyobb történéseit, vagy csak szavak nélkül ücsörögve egymás mellett. Kevés emberrel éltem át, hogy nem volt kínos a csend sem közöttünk – ő ilyen volt.

Egy másik alkalommal elmentünk teázni a Vörös Oroszlánba. Hihetetlenül nőies volt a tűzvörös ruhácskájában, a vörös körmeivel és a vörös cipőjében – mintha a hatvanas évek Amerikájából került volna ide egy időkapun keresztül. Annyira kitűnt a sodródó szürke tömegből a Kálvin téri metrónál, mint a vörös ruhás nő a Mátrixban. A retinámba égett kép, másra arról a délutánról nem is emlékszem.

Elkezdtünk írni közösen egy romantikus-erotikus (na jó, néhol erősen pornográf) fantasy regényt. Az volt a koncepció, hogy egyikünk megír egy fejezetet, a másikunk onnan folytatja, és így felváltva alakítjuk a történetet. Nem csak a mondatokból áradó szenvedély miatt volt izgalmas, hanem irodalmi projektként is inspiráló volt. Sajnos nem fejeztük be, de ki tudja, talán valamikor felvesszük újra a fonalat.

Aztán eltelt majdnem egy év úgy, hogy nem találkoztunk. Időnként cseteltünk, beszélgettünk, egyszer még Keszthelyre is eljött pár napra, bár akkor egy panzióban lakott a kisfiával. Jól szórakoztunk hármasban, de akkor valahogy elég volt ennyi. Megint hónapok teltek el, sodort bennünket az élet másfelé, száz kilométerekre egymástól. Mindennek rendelt ideje van…

Aztán eljött hozzám egy hétvégére. Arra emlékszem, hogy első nap, mikor a rengeteg beszélgetés, társasjáték, a közös főzőcskézés során egy-egy rövid pillanatra egymáshoz ért a kezünk vagy a testünk, azon gondolkodtam, ez vajon véletlen csupán, vagy annyi idő után elkezdtünk újra tapogatózni egymás felé. Egyszerre voltam izgatott és rémült – most tényleg bármi megtörténhet, és én nem tudtam, készen állok-e rá. Aztán véget ért a hosszúra nyúlt este, és elvonult aludni a vendégszobába. Én pedig befészkeltem magam egy kádnyi forró vízbe, és egy órán keresztül vívódtam magammal, hogy most mihez kezdjek. Akkor írtam meg azt a kis levélkét. Óvatosan belopóztam a szobájába, már aludt, mint a bunda, és az ágya mellé tettem a papírlapot.

Reggel a felkelő nappal együtt libbent be a szobámba, és könnyes szemmel bebújt mellém a paplan alá. Meztelen testemhez simult a nyitott hálóruhájából kibomló meztelen teste, és csak csókolta az arcomról folyó könnyeimet. Koradélutánig szeretkeztünk, és bennem valami átszakadt, megváltozott, és hosszú évek után elkezdtem újra élni.

Még egy élményemet hadd osszam meg van vele kapcsolatban, mert ez az, amiben összesűrűsödik mindaz a kedvesség, melegség, nőiesség, különlegesség, ami Tina maga. Akkor én aludtam nála Pesten. Este lefürödtünk, és utána hasra feküdt mellettem egy lenge fekete selyem kimonóban, kinyitott egy több évtizedesnek látszó keményborítós könyvet, és háromnegyed órán át halkan felolvasott nekem. Egy zsidó fiúról szólt a könyv a második világháború idejéből, amolyan naplóféle elbeszélés volt, komoly hangulatú, ízig-vérig komor, realista irodalom. Lehunyt szemmel hallgattam, és valahogy nagyon szürreális, nem evilági idill, meghittség, otthonosság és békesség töltötte be a hálószobát. Aztán véget ért a fejezet, letette a könyvet az ágy mellé, és a karjaim közé fúrta magát, ölelt, csókolt, zihált, reszketett és sóhajtozott a vágytól és kéjtől még hosszú órákon át.

Nem lettem szerelmes belé, pedig nagyon szerettem volna. Sokszor magam is csodálkoztam ezen, mert annyi minden van benne, amire olyan nagyon vágyom egy nőben, és amivel még sosem találkoztam korábban. Ennek ellenére csak barátok maradtunk. Persze ez a „csak” nem valamiféle jelentéktelen és hétköznapi „csak”, hanem valami nagyon különleges, amire még nem született meg a megfelelő szó a magyar nyelvben, vagy csak én nem találom.

Nagyon szeretem Woody Allan Vicky, Cristina, Barcelona című filmjét, legalább ötször megnéztem már. Az elején van egy jelenet, amikor Vicky és Cristina egy étteremben vacsoráznak, odalép az asztalukhoz a számukra teljesen ismeretlen Juan Antonio, és meghívja őket egy hétvégére egy kis spanyol falucskába, hogy megnézzenek egy szobrot, jókat egyenek, nagyokat beszélgessenek, és még nagyobbat szeretkezzenek hármasban.

Sokszor gondolok erre a jelenetre, Juan Antonio természetességére, a karizmájára és kisugárzására, arra az egyszerű őszinteségre, amelyben ezt simán meg lehet kérdezni, mert a legrosszabb, ami történhet, hogy nem történik semmi, mert a lányok nemet mondanak. Ugyanerről beszél Feldmár András is az őszinteségről szóló könyvében. Ha egy munkahelyen (vagy akárhol) egy férfi azt mondja egy nőnek (vagy akár fordítva), hogy nagyon vonzónak találja, és szeretne vele összebújni, szeretkezni, az még nem zaklatás. Csak tisztában van a vágyaival, és van bátorsága őszintének lenni, magával is, a másikkal is. Ha a nő erre nemet mond, és a férfi azt nem veszi tudomásul, hanem akár csak még egy szót is szól ezután, és megpróbálja győzködni, na az már zaklatás. Nem az őszinteséget kellene büntetni, hanem az akaratosságot és az erőszakosságot.

Amikor írom ezeket a sorokat, mindössze egyetlen olyan nő van a baráti körömben, akihez szívesen odalépnék, mint Juan Antonio, és meghívnám egy hétvégére, nagyokat sétálni, jókat beszélgetni, játszani néhány társasjátékot, együtt főzni egy finom vacsorát, és utána nagyon lassan és hosszasan, érzéki módon szeretkezni. Nem akarom őt feleségül venni, még csak párkapcsolatot sem szeretnék vele, mert nem egymásnak vagyunk teremtve, nem is vagyunk ennyire közel egymáshoz – de nem is egyéjszakás kalandként gondolok rá, mert ahhoz meg nem vagyunk elég távol egymástól. Nem szerettem belé, de nem is közömbös számomra. Barátként tekintek rá, különleges, intim barátként, és megfogott a nőiessége, a derűs kisugárzása, az intelligenciája, a kedvessége és bája, a meleg szíve, a személyiségének finom erotikája. Arra, hogy ennyire vonz, akkor jöttem rá, amikor egy este átjött hozzám, én éppen belefeledkeztem egy gyertyaláng bámulásába a sötét lakásban a padlón ücsörögve, és ő egy szó nélkül letelepedett mellém a földre. Akkor úgy éreztem, nagyon szeretném átölelni, és vele összebújva, szavak nélkül bámulni tovább a gyertyafényt. Gyengéden megsimogatni az arcát. Megcsókolni.

Ő az egyetlen nő, akit ismerek, akitől ráadásul valóban meg is lehetne kérdezni, hogy van-e kedve maradni, beszélgetni, szeretkezni. Legalábbis így érzem. Valahogy olyannak látom őt, mint aki nem sértődne meg, nem háborodna fel, nem akadna ki és nem rendezne jelenetet, hanem kedvesen rám mosolyogna, és legfeljebb azt kérdezné: nem baj, ha most nemet mondok erre a kedves meghívásra? Vagy a legtermészetesebb módon csak annyit mondani: oké, szívesen maradok. Bár a szeretkezést nem ígérem meg.

Furcsa, mert soha semmilyen módon nem mutatta ki, hogy vonzódna hozzám, és én sem közeledtem feléje soha férfiként, nem is vagyunk egy korosztály, tudom, neki ki tetszik és ő kinek tetszik. A legtöbb, ami történt köztünk, hogy néha egymásba feledkezett a tekintetünk. Ennek ellenére van bennem egy olyan erős benyomás, hogy ő érti és érzi, mit jelenthet és mit adhat egy ilyen együtt töltött nap és éjszaka, és mit nem jelent, mit nem kell belelátnunk vagy elvárnunk tőle, vagy utána egymástól. És azt hiszem, vagy csak remélem, hogy ez így pont jó és elég lenne neki is.

Nagyon vonzó és értékes számomra a barátságban, egy nővel való mély, személyes és intim barátságban megnyíló erotika lehetősége. Ami nem a szerzésről, a birtoklásról, az élvezkedésről, a hódításról szól, mert nem szerelem, hanem valamiféle csendes és lélekig ható közelség és közösség testi, fizikai megélését jelenti, gyengédséggel, őszinte, tiszta és önzetlen szeretni akarással, hogy a másik érezhesse, valahogy fizikailag is átélhesse, mennyire értékes, fontos, jelentőségteljes a másik számára. Aki nem szexelni akar vele, hanem szeretni őt – meg ha az kívülről mégis pont úgy nézne ki, mintha szex lenne. Nem tudom, más érti, érzi-e a kettő közötti különbséget, de számomra nagyon más ez a kétféle gyengédség és szeretkezés. Volt már ilyenben részem, azért is tudom.

Szóval annyira jó lenne ilyen egyszerű őszinteséggel fordulni egymás felé, ahogy Juan Antonio a lányok felé. Félelem nélkül és szinte gyermeki bizalommal, amely megelőlegezi a másiknak azt a nagylelkűséget, hogy őszinte legyen és továbbra is bízzon bennem, mert a kapcsolatunkon semmit nem változtat az, ha ki merjük mondani egymásnak a vágyainkat, sem az, ha a másik arra nemet mond. Az élet megy tovább, nem történt semmi különlegesen nagy dolog, csak szabadok és ebből fakadóan őszinték voltunk mindketten. A barátok ilyenek, ezt teszik egymással: engedik, hogy a másik szabad maradhasson, amikor velük van.

Persze nem kérdeztem meg, mert akkor épp túl szomorú és melankólikus hangulatban voltam, és inkább bezárkóztam. Most leírom, egyszer talán elolvassa és magára ismer, és egy társasjáték vagy beszélgetés közben, amikor pár másodperccel hosszabban megint egymásba feledkezik a tekintetünk, azzal a kedves, kicsit hamiskás és csábító mosollyal a szája szegletében odasúgja nekem, hogy nyugodtan tedd fel azt a kérdést.

Akkor talán majd felteszem.

Nem mondom, hogy nincs bennem egy kis szorongás, hogy félreértesz vagy megbántalak… elég friss még a barátságunk és nem ismerjük egymást eléggé. Ahogy eddig is láthattad, nekem eléggé outsider a gondolkodásom és a viszonyulásom az emberekhez, te pedig magányos és sebzett vagy, öt tonna vággyal és hiánnyal a nyakadban. Nem a legjobb kombó. De ha ezt dobta a gép, akkor hozzuk ki belőle a legjobbat!

Először magyarázkodok még kicsit, aztán elmondom, mit gondolok a kettőnk kapcsolatáról. A vaginád emlegetése után azt hiszem, tartozom ennyivel ;) Csak megjegyzésképp: azért megleptél, nem ilyen reakciót vártam, de tetszik az őszinteséged, hogy bevállalod. Vagány. Bár érdekelne, hogy vajon te magadtól vagy ilyen nyílt, csak ezt eddig elrejtette az illem és a vallásosság (ha elrejtette egyáltalán), vagy én hoztam ki belőled? Csak kíváncsiság, tudod :)

Szóval…

az én alapvető viszonyulásom a másik emberhez, legyen ez bárki, bármilyen kapcsolatrendszerben, az, hogy a másik szabadon mondhat és adhat nekem, kérdezhet vagy kérhet tőlem és tehet velem azt, amit csak akar, mindaddig, amíg ebben senki nem sérül. Sem én, sem ő maga, sem miattunk a rajtunk kívülállók. Amíg mindabból, ami közöttünk történik, minden résztvevőnek csak jó származik, addig miért rontanánk ezt el? És miért korlátoznánk ezt a jót bárhogyan is, mi értelme lenne? Miért fosztanánk meg egymástól a válaszokat, a közös élményeket és tapasztalatokat vagy a bennük rejlő lehetőségeket? És számomra ebben nincsenek tabuk vagy határok – csak az, amit leírtam. Az én alapvető viszonyulásom a másik emberhez a nagylelkűség, az önzetlenség, az elvárások és feltételek nélküli szabadság. Addig, amíg ezt te is akarod, én is akarom, és mindenki mást békén hagyunk vele, és senki másnak nem ártunk, addig ez jó. Tudom, hogy ez így kissé radikálisan hangzik, de én így próbálok élni.

Mit jelent mindez? Akkor konkrétabban: mondhatsz nekem bármit magadról vagy rólam. Bármikor megkritizálhatsz vagy nemet mondhatsz bármire. Csak úgy tedd, hogy ne okozz sérülést nekem. Megkérdezhetsz, amit csak akarsz. Ha nem akarok válaszolni, akkor meg fogom mondani neked, hogy erre most nem akarok válaszolni. Bár ez nemigen fordul elő, mert nagyon nyílt vagyok mindenkivel szemben, legfeljebb akkor nem válaszolok, ha úgy gondolom, hogy úgy jobb neked. Szólj, ha szeretnél velem lenni, és ha én is szeretnék, akkor együtt leszünk. Szeretek másokkal együtt időt tölteni, beszélgetni, de én nem érzem magam kínosan akkor sem, ha eljössz, és csak úgy itt vagy, és nem is csinálunk semmi különöset. A nyáron két napra beköltözött a nappalimba egy lány barátom. Adtam neki kulcsot, jött-ment, amikor akart, néha beszélgettünk, együtt főztünk ebédet, aztán mentem a dolgomra, ő meg elvolt magában a laptopjával. Internet kellett neki a távmunkájához, amikor épp errefelé nyaralgatott. Addig és akkor vagy az életem része, amíg szeretnél, és amíg az épp nekem is megfelel. Ebből a szempontból nagyon egyszerűen élem az életem, nem bonyolítom a kapcsolataimat mindenféle játszmákkal.

Ha akarsz, érj hozzám, tedd a kezemre a kezed, ölelj meg. Én is így teszek mindenkivel, legfeljebb megkérdezem, hogy megtehetem-e. Ha úgy érzed, ez örömöt adna neked, fontos neked, akkor ugyanolyan szívesen megölellek, mint amilyen szívesen beszélgetek veled, minőségi időt töltök veled, meghívlak ebédelni vagy megajándékozlak a novelláimmal. Tudod, ezek „csak” szeretetnyelvek, és ahogy mondtam neked, én nem kezelem külön a testi érintést a többitől, mintha az tabu lenne. A testi érintés is a kapcsolatunk része, én nem ijedek meg tőle – főleg, mert ez az elsődleges szeretetnyelvem. Szólni fogok, ha valamit nem szeretnék. Azt gondolom magamról, hogy elég domináns a személyiségem, akaratlanul is hatással vagyok a környezetemre, de mivel tisztában vagyok ezzel, nagyon vigyázok, hogy ne domináljak. Ahogy öregszem, egyre jobban és már öntudatlanul fogom vissza magam, és azt hiszem, berendezkedtem egy passzív-reaktív szerepre, ami azt jelenti, hogy megvárom, míg a másik közeledik felém vagy kifejezi a vágyait és igényeit, és ahhoz többnyire szívesen alkalmazkodok. Szeretem betölteni mások vágyait. Apróság, de ilyen például a köszönés, különösen nőkkel, de megfigyeltem magamon, hogy például az edzőteremben is ezt csinálom. Megvárom, hogy ki hogyan akar köszönni nekem, és felveszem az ő ritmusát. Aki biccent, annak én is csak biccentek, aki egyszer odajött hozzám kezet fogni, ahhoz utána én is odamegyek kezet fogni. Ha egy nő puszit akar adni a találkozáskor, akkor puszilkodunk, ha meg akar ölelni, akkor ölelkezünk, ha csak annyit mond, hogy szia, akkor én is ennyit mondok. Nagyon tisztelem a másik ember autonómiáját, éppen azért, mert nekem is nagyon fontos a sajátom. Még ha az enyém sokkal lazább és nagyvonalúbb is, mint a többségé, de eszembe sem jutna a sajátomat másokra erőltetni. És éppen azért, mert nagyon domináns vagyok az alaptermészetem szerint, nálam ez tudatos döntés, már rég nem szeretek és nem szeretnék dominálni, illetve az azért megmaradt, hogy viszont azt nem nagyon engedem meg, hogy engem ledomináljanak. Az ilyen kapcsolatokból inkább kilépek. Viszont mindig szívesen „visszatükrözöm” a másikat. És tényleg a bennem lévő szabadság és nagylelkűség miatt vagyok ilyen, nem félelemből vagy lustaságból. Ez tetszik, és ezáltal tanultam meg a másik embert a tőlem telhető legjobban szeretni. És persze én is simán megkérdezem tőled vagy bárkitől, hogy megölelhetlek-e, ha szeretnélek megölelni, vagy hogy szeretnél-e velem szeretkezni, ha én szeretnék veled – legfeljebb vagyok annyira intelligens, hogy tudjam, kitől és mikor lehet vagy már nem kell ezt megkérdezni :)

Én azokban a kapcsolatokban érzem jól magam, amikben lehetek ennyire nyílt és őszinte úgy, hogy közben érzelmileg is biztonságban érzem magam. Az ilyen kapcsolataimat megélem, amikben ez nem működik, azokban hátrább lépek. Szóval, ha velem vagy, nyugodtan mondd ki, fejezd ki, éld meg a vágyaidat, légy szabad és add önmagad, szégyen nélkül, tabuk nélkül és játszmák nélkül. Ha valami nem fog tetszeni, szólni fogok. És ha valami neked nem fog tetszeni abban, amit én mondok vagy teszek, kérlek mindenképpen szólj, mert semmiképp sem szeretnélek bántani, még jószándékból sem.

És meddig lehet ebben elmenni?

Most még nem tudom megmondani – mármint konkrétan veled kapcsolatban. Egyelőre csak egyrészt-másrészt van.

Egyrészt tényleg nem én vagyok a te utad, ahogy múltkor megfogalmaztad. Nem vagyok szerelmes beléd, és nem is szeretnék. Remélem, nem haragszol, ha ezt így kimondom. Bár nagyon szabadon élek (szabadelvűen, szabadosan? nézőpont kérdése), kifejezetten és tudatosan keresek egyvalakit, akivel szeretném megélni azt a párkapcsolatot, ami eszményként és vágyként bennem él, és amit Esztivel elkezdtünk, de nem teljesedett be. Ha megtalálom „álmaim nőjét”, biztosan elveszem feleségül, és bizonyos szempontból ő lesz számomra az „egyetlen”. És fogunk élni egy ugyanilyen szabad és nyitott kapcsolatot, csak együtt. Egymásnak elsők és egyetlenek leszünk, de nem fojtjuk meg egymást a birtoklási vággyal, a kisajátítással, önzéssel – mert ezek számomra nem férnek bele abba a szeretetbe és szerelembe, amit annyira vágyok megélni. Nagyon éles a kép, ami bennem él ezzel kapcsolatban, ezt is jól megírtam már magamnak sokszor, de vagyok annyira érett, hogy tudjam, ez csak egy illúzió, amit valószínűleg úgysem fogok egyetlen emberben megtalálni. Bár nem is a konkrétumok számítanak, hanem az a „lélek és élet”, az az egyéniség, életmód és élethelyzet, szenvedélyesség, szabadság, amiből mindaz fakad, amire vágyakozok még, ha párkapcsolatra gondolok. Több olyan nővel is találkoztam az elmúlt években, akiknek a lelke vagy az érzésvilága nagyon is kompatibilis lett volna velem – ezt érzem egyébként veled kapcsolatban is. De vagyok annyira őszinte saját magammal is, hogy tudjam, ez önmagában nekem már nem elég. Sok mindenhez igen, de a párkapcsolathoz nem. És kérlek, ne haragudj rám ezért.

Másrészt, ezen a „párkapcsolati eszményképen” kívül nekem tényleg sok minden belefér az életbe és a kapcsolódásokba. És éppen azért, mert amire vágyok, az nekem jó „részletekben is”, mert így biztosan megtalálom egy-egy darabját különböző emberekben. Mert nem elvárásaim vannak, csak vágyaim, amik nélkül azért tudok még élni úgy, hogy jól érzem magam a bőrömben, de ha felfedezek belőlük valamit egy másik emberben, ahhoz szívesen kapcsolódok, amíg azt ő is élvezi. Miért ne tenném, tennénk, ha örömöt, boldogságot, élményeket adhatunk így egymásnak?

Ahogy mondtam is neked, hiszek a barátságban férfi és nő között, és azt gondolom, ennek többféle mélysége és minősége lehet, és számomra belefér a barátságba az intimitás és akár a szex is. Ez nem ugyanaz, hogy nekem a párkapcsolatba is belefér egy második, harmadik, negyedik szerelem is bármelyik fél részéről, amit a poliamoria jelent – itt tényleg „csak” a barátságról van szó. Ilyesmire használják a „barátság extrákkal” kifejezést, csak míg másoknál a hangsúly az extrán van, a barátság annyira nem lényeges vagy mély, nálam ez fordítva működik: a barátság intim megélése a lényeg, a szexualitás csak emellett jelenik meg, a mély és intim barátságunk testi megnyilvánulásaként. Éppen a Tinával való barátságomból tudom, hogy van ilyen, mert ami köztünk van, az biztosan nem szerelem, soha nem lesz belőle párkapcsolat, „csak” egy nagyon különleges barátság, még ha ez nem is jó szó rá. Egyébként nagyon kevés ilyen „barátság” van az életemben, most konkrétan ez az egy, és épp most ebben sem aktuális a szex, de nagyon tetszik és vágyok rá, hogy akár több is élményem és kapcsolatom is legyen. De ehhez azért hosszú út vezetett, ez nem pottyan az égből csak úgy. A „mélylilás lány” teljesen más volt,  őt egyébként Mártinak hívják, belé olyan szenvedélyesen voltam szerelmes, ami talán az Eszti iránt érzett szerelmem intenzitásánál is erősebb volt, noha az meg nem teljesedett be. De egy pillanatra sem veszélyeztette Eszti helyét a szívemben, ő volt akkor számomra az első és sok szempontból az egyetlen – de ez tényleg már a poliamoria. Én velük váltam ilyenné.

Szóval azt nem tudom megmondani, a mi barátságunkba mi fog beleférni, és mi nem. Egyelőre élvezem, ahogy ismerkedünk és közeledünk egymás felé, jó veled lenni, örülök, hogy egy kicsit feltölthetlek és örömöt okozhatok neked, legalábbis így érzem, és remélem nem tévedek nagyot, mert az ciki lenne :) Attól kicsit féltelek, hogy olyan vágyakat ébresszek benned, amiket nem fogok betölteni, és amiktől aztán csak szenvedni fogsz, főleg a mostani helyzetedben. Ha egyáltalán bármit is ébresztenék :) Azzal viszont semmi bajom nincs, ha néhány orgazmussal gazdagabb leszel a barátságunk révén – akár csak így közvetetten is, hogy magadnak okozod, miközben rám gondolsz :) Szabad vagy rá! :) (Hirtelen sok lett a vigyorgós szmájli.) Aztán ki tudja, hová alakul az, ami köztünk van. Ahogy mondtam, számomra van a barátságnak az a minősége, amibe bármi és minden is belefér, amit adhatunk egymásnak. És ha kezded érteni valamennyire azt, ahogyan gondolkodok erről, akkor talán elhiszed azt is, hogy ezzel nem a szexet alacsonyítom le a házasság szentségében való megélésből valami olcsó élvhajhászássá, mert engem a szex önmagában nem érdekel, soha nem voltak egyéjszakás kalandjaim. Sokkal inkább a kapcsolatunkat és a köztünk lévő szeretetet emelem fel egy szabadabb és magasabb szintre, amiben nem csak egy étterembe hívhatjuk meg egymást egy laza vacsorára, hanem gyengédséget, érintéseket, intimitást és akár szexuális élvezetet is ajándékozhatunk egymásnak, mert szerethetjük egymást akár ilyen módon is.

Na jó, ennyit a kifacsart életlátásomból, nem mosom az agyadat tovább :) Ami nem tetszik belőle, azt felejtsd el. A jövőre nézve pedig maradjunk abban, hogy amíg van kedved hozzá, legyél velem, nyugodtan mondd ki és éld meg a vágyaidat, légy szabad és nagylelkű, és mindenekelőtt légy mindig őszinte, magaddal is, és velem is. Én is így fogok tenni. És ha valamit nem szeretnék, szólni fogok – ha valamit te nem szeretnél, te is szólj! Ha szeretettel és nagylelkűen viszonyulunk egymáshoz, akkor nem lehet baj abból, hogy az érzéseinket és vágyainkat ilyen szabadon kezeljük és éljük. A többi meg… tudod, „úgy akarom, ahogy lesz” :)

© Copyright - Szűcs Sándor