05. A szerelem forradalma
TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK
A 21. század a szerelem és a szexualitás, a klasszikus monogámia és a házasság intézményének krízisét hozta el. De a krízis nem negatív fogalom – fordulópontot jelent, amelyből születhet valami jobb és több, mint ami korábban volt. Van véleményem arról, hogy miért történt mindez, hogy mit rontottunk el és miért most csúcsosodott ki ez a folyamat, és van egy válaszkísérletem a párkapcsolataink kiüresedésére és megújítására. Másképp gondolkodok a szeretetről és a szerelemről, az intimitásról, az elköteleződésről és a szabadságról, mint talán a többség, de nem a frankót akarom megmondani, ez csak az én különvéleményem, ami biztosan nem fog szólni mindenkiről és mindenkinek. Az a reményem, hogy ettől függetlenül elgondolkodtatja azt, aki elolvassa, és kinyithat egy diskurzust a nyilvánosságban is, vagy akár csak jó beszélgetéseket generálhat a házasságban/párkapcsolatban élők között.
Részletek a könyvből
ELŐSZÓ HELYETT
Nagyon izgalmas a témánk. A szerelemről sokféleképpen lehet gondolkodni és beszélni – én nem akarom megmondani nektek a tutit. A saját, szubjektív nézőpontomból tudok beszélni róla. Lesznek benne ismerős gondolatok, és lesznek talán szokatlanok, újszerűek és sokkolók is. Elmondom, amit másoktól tanultam és amit én tapasztaltam, és lesz szó olyan dolgokról is, amik távol esnek a hagyományos értelemben vett monogám párkapcsolatoktól, de lehet tanulni belőlük. Nem muszáj mindent elfogadni, legyetek ebben szabadok és nagylelkűek. Ami jó, azt tartsátok meg, amit másképp gondoltok, azt engedjétek el.
Létezik egy olyan közkeletű vélekedés, hogy a szerelem és a szeretet két különböző dolog, a szerelem elmúlik, és lesz belőle illetve helyette szeretet. Lehet így is beszélni erről, van fiziológiai valóságalapja – én mégsem így fogok beszélni róla. Azért nem, mert ez számomra azt sugallja, hogy a szerelem nem üti meg a szeretet minőségét, a szeretetből pedig már elveszett a szerelem. Nekem nem tetszik ez a narratíva, nem hiszek benne és nem így élem meg. Az elejétől a végéig a két ember közötti romantikus, szenvedélyes és vágyakozó szeretetről fogok beszélni. Most a szerelem a téma, és ebben az összefüggésben nem akarok különbséget tenni a szerelem és a szeretet között. Azonban annak, ami történik két ember között, amikor szerelmesek lesznek, vannak stációi, állapotváltásai és dimenziói, és ezeket érdemes beazonosítani. Én ebben a narratívában fogok beszélni a szerelemről, mint a szeretet egyre jobban kiteljesedő folyamatáról, amely elkezdődik a vággyal, és célba ér a szenvedélyesen elkötelezett, de a szabadásgban kiteljesedő életközösséggel. A szerelem stációit a szeretet ógörög szavaival fogom megkülönböztetni, amikor szükség lesz rájuk. A lényeg, hogy bármilyen szót is használok, mindig ugyanarról lesz szó: arról a különleges kapcsolódásról, amelyben két személy között megjelenik egy misztikus harmadik, mert ez mindig misztérium, az én és a te mellett – és nem helyette, ahogy azt sokan tévesen képzelik – megjelenik a mi, amihez én is és te is önként és örömmel kapcsolódunk. Ez a szeretet és ez a szerelem.
És bevezetésként még annyit szeretnék előre jelezni, hogy tabuk nélkül, őszintén és nagyon nyíltan fogok beszélni, és mivel lesz szó bőven a szexualitásról is, néven fogom nevezni a nemi szerveket és a szexuális tevékenységet, amikor szükség lesz rá – azért szólok előre, hogy senkit ne érjen váratlanul, mert nem fogok szégyenlősködni. De ha például a faszról fogok beszélni, akkor azt nem polgárpukkasztásból teszem, hanem mert fontos. A valóságról van mondanivalóm, nem a pátoszról, nem az illúziókról és a rózsaszín mesékről, és nem az akadémiai elméletekről. Úgyhogy kezdjünk is bele…
[ MI NEM? ]
Azzal szeretném kezdeni, hogy elmondom, mi nem a szerelem. Nehogy félreértsük azt, ami történik velünk és köztünk. A szerelem nem érzelem. Nagy baj lenne, ha érzelem lenne! Ugyanis az érzelmeink szubjektív és spontán reakcióink azokra a hatásokra, amelyek érnek bennünket, és amik meghatározzák a gondolatainkat és a viselkedésünket. Ez egy definíció volt. Az érzelmeinket nem tudatosan hozzuk létre, hanem megtörténnek velünk. Tudunk rajtuk uralkodni, tudunk az érzelmeink hatására, abból erőt nyerve, szinte az erőnkön túl is cselekedni, és tudunk az érzelmeink ellenére is cselekedni, azokat kizárva a döntéseinkből és a tetteinkből. Ez az egyik ismérve egyébként a működő érzelmi intelligenciának. De nem mi okozzuk az érzelmeinket. És éppen ezért lenne nagy baj, ha a szerelem csak egy érzelem lenne, mert akkor nem rajtunk múlna, hogy mikor és kibe leszünk szerelmesek. Márpedig rajtunk múlik, mert senki nem lesz véletlenül szerelmes egy másik emberbe, akibe nem akar szerelmes lenni. (A szerelem első látásra című tévedésről lesz szó kicsit később.) Ráadásul ha a szerelem csak érzelem lenne, akkor tőlünk függetlenül bármelyik pillanatban el is múlhatna – de ez sem csak úgy véletlenül vagy tőlünk függetlenül szokott megtörténni. Persze jó kifogás lehetne, amikor épp ki akarunk bújni a szakításhoz szükséges felelősség alól, de az a helyzet, hogy a szerelem, ahogyan nem kezdődik el csak úgy magától, nem is múlik el csak úgy magától. Amikor szakítani akarok valakivel, és azt mondom, hogy már nem vagyok szerelmes beléd, nem tehetek róla, hogy egyszerűen csak elmúlt, akkor nem mondok igazat. Mert az igazság az, hogy nem akarok többé szerelmes lenni beléd és nem akarok többé veled lenni. Ha őszinte lennék, akkor ezt mondanám. Mert a szerelem nem érzelem, ami tőlünk függetlenül létezik. A szerelem valami olyasmi, amit mi csinálunk, és ha már nem akarjuk többé, akkor mi hagyjuk abba.
(…)
INTIMITÁS
(részlet)
Ha nincs őszinteség, ha nem mondhatom ki a másiknak, amit érzek vagy amire vágyok, anélkül, hogy tudnám, hogy nem fog ezért elítélni, nem fog megharagudni és főleg nem fog elhagyni engem, akkor nincs köztünk intimitás.
Mert az intimitás lényege, hogy veled lehetek egészen nyíltan és őszintén önmagam. Nem kell játszmákat játszanom, nem kell hazudnom vagy elhallgatnom a valóságot, hanem elmondhatom neked szabadon, hogy mi történik velem és bennem, amikor veled vagyok. Hogy mit élek át, és mit szeretnék átélni veled. Hogy mit szeretnék adni neked, ha elfogadod, és mit szeretnék kérni és kapni tőled úgy, hogy ha adod, annak örülök, ha nem, én akkor is szeretlek. Ez az intimitás meghatározása. Rob Bell, akit szintén nagyon tisztelek, azt mondja: A ruhákat levenni és szexelni, az egyszerű. Az emberek folyton ezt csinálják. De valakinek megnyitni a lelked, beengedni a lelkedbe, a gondolataidba, félelmeidbe, reményeidbe, álmaidba, a legtitkosabb vágyaidba – ez az igazi meztelenség. Nem a ruháinkat nehéz levenni az intimitásban, hanem az álarcainkat. Mert nem erre vagyunk kondicionálva a serdülőkorunktól kezdve. Pedig éppen azért leszünk szerelmesek egymásba, mert akarunk magunknak egy olyan kapcsolatot, amiben végre lehetünk teljesen őszinték és nyíltak egymás előtt. Az angol nyelvben van egy régi, archaikus szó, manapság már nemigen használják: betrothal. Azt jelenti: jegyesség, mátkaság. Etimológiailag ez a truth – az igazság, valóság szóból származik. A régi angolszászok szerint az ember azért lesz szerelmes és azért házasodik, hogy legyen a világon legalább egyetlen élőlény, aki előtt igazán megnyílhat és őszinte lehet. De attól félek, hogy a mai kor szerelmesei épp ezt az egyetlen dolgot felejtik vagy mulasztják el.
Mi történik tehát az intimitásban? Elmondom neked azt, hogy mi a tapasztalatom arról, amikor beszélgetünk egymással, amikor problémákat kell közösen megoldanunk, amikor valamilyen módon kifejezed felém a szeretetedet vagy éppen a haragodat, mikor melyiket, vagy amikor szeretkezünk egymással. Mindezt neked szeretném elmondani, mert veled élem át. Miért mondanám másnak?! – És tudjátok, miért van az, hogy ezeket a dolgokat mégis másnak mondom el, és nem annak, akivel átélem? Vagy azért mert a másik nem hallgat meg engem, vagy mert én nem merem elmondani neki. Azért, mert a kapcsolatunkból kimarad az intimitás, az önmagunkról és az egymásról való őszinte és nyílt beszéd.
Kitárulkozni és őszintének lenni valaki előtt nagy bátorság kell. Tudjátok mi a bátorság meghatározása? Nem az a bátor, akinek nincsenek félelmei – ilyen ember nincs, mindenkinek vannak félelmei, aki az ellenkezőjét állítja, az nem mond igazat. Persze, hogy vannak félelmeink, főleg amikor még csak szerelmesek vagyunk egymásba. Az intimitásban is mindig ott van a félelem attól, hogy a másik hogyan fog reagálni arra, ha teljesen őszinte leszek vele. Mi van, ha kinevet, ha megbotránkozik vagy csalódik bennem, ha visszautasít, ha megijed vagy megsértődik attól, amit mondanék neki? Mi van, ha elhagy amiatt, amilyen valójában vagyok? Ezek jogos félelmek – mert a másik valóban reagálhat így is. De mi ennek ellenére lehetünk bátrak és őszinték. Mert a bátorság azt jelenti, hogy a félelmeim ellenére cselekszek. Ha gyakoroljátok az intimitást, az intim beszélgetéseket, a félelmeitek ellenére is, akkor meg tudjátok tanulni, hogy a félelem olyan, mint az időjárás: csak úgy van, de nem számít. Ha meg akarlak látogatni, mert fontos vagy nekem, és épp esik az eső, akkor nem maradok otthon az eső miatt, hanem veszek egy esernyőt és azzal indulok hozzád. Mert nem az esőtől függ, hogy veled leszek-e vagy sem, az eső csak úgy van, hisz fontos vagy nekem, amihez képest az eső legfeljebb egy leküzdhető kényelmetlenség. A bátorság azt jelenti, hogy bár van bennem félelem, az nem kötöz meg, nem gátol, nem befolyásol, hanem képes maradok a félelmeim ellenére is cselekedni. Megnyílok, őszinte vagyok, kitárom magam neked, akkor is, ha nem tetszik, amit mondok, ha megijedsz vagy visszautasítasz – vállalom a kockázatát, mert vágyok rád, és szeretném, ha te is vágynál rám, olyannak, amilyen vagyok. A félelem ellenére őszinte leszek, mert fontos vagy nekem, és nem akarok hazudni, nem akarok képmutató lenni, nem akarom elhallgatni a valóságot, ami köztünk van, vagy a szőnyeg alá söpörni, amit meg kellene oldanunk. És te reagálhatsz úgy, ahogy akarsz, mert amíg tudom és érzem, hogy szeretsz, addig fogom tudni kezelni a reakcióidat is. Ha pedig elhagysz a valóság miatt, akkor az még mindig jobb, mintha összetartana bennünket a hazugság, a félelem, a képmutatás és a látszat. Jegyezzétek meg: a félelem mindig beszűkíti – az intimitás mindig kitágítja a kapcsolatunkat.
Azonban az intimitás melós feladat. Ugyanis nem elég kimondanunk egymásnak a vágyainkat, azzal valamit kezdenünk is kellene. Az a beszélgetés, ami után nem csinálok valamit másképpen, az időpocsékolás. Az intimitásból mindig következik valami: az, hogy egyre jobban megismerjük és megértjük egymást, és elkezdünk másképpen cselekedni egymással. Elkezdünk a másikhoz alkalmazkodni, hiszen szeretjük őt és jót akarunk neki. És ha megnyílik és elmondja a vágyait, hogy mi tenné őt boldoggá, akkor én örömmel megadom neki mindazt, amire képes vagyok, hiszen az, hogy szeretem őt, azt jelenti, hogy a boldogságáért fogok cselekedni. Örömmel, szabadon és lelkesen. Végre tudom, hogy mivel és hogyan szerezhetek neki örömöt – mert volt bátorsága ahhoz, hogy elmondja. Hogy hogyan gazdagíthatom, hogyan tehetem gondtalanabbá, hogyan adhatok neki még több önbizalmat, önbecsülést, elégedettséget, figyelmet, örömöt, kéjt, orgazmust. Hát mi a szerelem, ha nem ez?! A szerelem az a szenvedélyes elköteleződés, hogy én mindent meg fogok tenni azért, hogy te velem boldogabb légy, mint nélkülem vagy egyedül. De lesz erről még szó.
(…)
A SZENVEDÉLYES ELKÖTELEZŐDÉS
(részlet)
A szerelemben tehát először és egy ideig az érzelmek irányítanak, és a vágyakhoz kapcsolódó illúziók, remények és elvárások. Aztán valami megváltozik: a kezdeti vágyközpontú, adrenalin- és oxitocin-dús szerelem egy ponton szintet lép, az intimitásban már eléggé megismertük egymást ahhoz, hogy jól tudjuk és akarjuk is szeretni a másikat – és megszületik egy szenvedélyes elköteleződés egymás és a közös életünk iránt. Na akkor kezdődik a rock’n’roll!
Mondok a szerelemnek erre a második fázisára is meghatározást – és ezután már ebben az értelemben fogok beszélni a szerelemről. Eddig ez a legjobb, amit ismerek: a szerelem az én szabadon, önként, örömmel és szenvedélyesen meghozott döntésem, hogy jobbá akarom tenni az életed. Az egyik kedvenc filmem, a Five to Seven ugyanezt úgy fejezi ki, hogy szeretni azt jelenti, hogy „nagyobb becsben fogom tartani a te szívedet, mint a sajátomat.” Ha valamit érdemes megígérni egymásnak, amikor szerelmesek vagyunk és elkötelezzük magunkat egymás mellett, akkor ezt érdemes! A szerelem akkor lép szintet, amikor megismertelek annyira, hogy már tudom, oda akarom ajándékozni magam neked, veled akarok élni és boldoggá akarlak tenni. Amikor kialakul az az őszinte és igaz meggyőződésem, hogy velem több és jobb lehetsz, mint nélkülem, és kész vagyok minden nap újra és újra meghozni azt a döntést, hogy ezért mindent meg is fogok tenni. Méghozzá feltételek, elvárások és viszonzás nélkül úgy akarlak szeretni téged, ahogyan az neked jó. Ez a szerelem beteljesedése, ezért érdemes élni!
Amikor ez megtörténik, amikor megszületik ez a szenvedélyes elköteleződés egymás mellett, akkor megtörténik valami nagy misztérium. A kapcsolatban, amelyben eddig voltam én és voltál te, megjelenik egy harmadik is, a mi.
És ezzel kapcsolatban van két nagyon elterjedt de nagyon súlyos tévedés és hiba, ami megnyomorítja a szerelmet és a párkapcsolatot, ha megtörténik.
Azt a bizonyos bibliai utalást, hogy a házasságban (vagyis a párkapcsolatban, mert maga a házasság szó nem szerepel az eredeti héber szövegben) lesznek ketten egy testté, azt sokan úgy értelmezik, hogy vagyok én és vagy te, és leszünk ketten egy, és az az egy legyek én. Ez az egyik nagy tévedés és hiba. Bár ez voltaképpen érzelmi és kapcsolati erőszak, mert az egyik gyarmatosítja, leuralja, dominálja a másikat, aki behódol neki és megszűnik, vagy legalábbis a „mi”-ben leértékelődik és háttérbe szorul.
A „mi” az nem te vagy, és nem én vagyok. Az egy rajtunk kívül álló harmadik. Egy misztérium.
De nagyon sokan egy életen át birkóznak egymással, hogy a „mi” éppen melyikük legyen.
Mondok egy hétköznapi példát: anyu épp mosogat, amikor apu mögéje lép, kigombolja a blúzát, és elkezdi gyömöszölni anyu mellét. Mire anyu mosogatólétől habos kesztyűben egy ételmaradékos fakanállal szembefordul apuval, és megkérdezi tőle: – Mondd, te hülye vagy?! Nem látod, hogy épp a tegnapi brassói után mosogatok?! Taperolás helyett inkább segíthetnél!
Van úgy, hogy én szeretkezni akarok veled, de te épp nem akarsz. Van úgy, hogy te akarsz szeretkezni velem, de én nem akarok. Persze lehet így is, a „szeretet nevében” behódolhatunk egymásnak, de a szeretkezés akkor lesz igazán jó és valóságos, amikor a „mi” akar szeretkezni. Én akkor vagyok jó a kapcsolatunkban, amikor rá vagyok hangolódva a „mi”-re, amikor meghallom, amit a „mi” akar, és nem akkor, amikor csak „én” akarok dolgokat. Legyen szó szexről, hivatásról, gyereknevelésről, akármiről. Mindkettőnknek a „mi”-re kell figyelnünk, arra, hogy a „mi” mit akar. Ez egyfelől misztérium. Én azt gondolom, két ember szerelme, az egymás iránti elköteleződése, az a bizonyos „lesznek ketten eggyé – és az az egy a „mi” – az valóban misztérium. Titok és csoda. Ami nem terem magától, hanem ami csak akkor valósul meg,
– ha a vágy egymás felé terel minket,
– a vágyainkat az intimitásban ki tudjuk mondani egymásnak és össze tudjuk fésülni
– ha megismerjük egymást valóságosan, álarcok és illúziók nélkül
– ha ezek alapján kialakul az a meggyőződésünk, hogy én veled és te velem jobbak, többek, szabadabbak tudunk lenni, mint egyedül vagy mással
– és ha hozzunk egy szenvedélyes döntést, hogy elkötelezzük magunkat egymás mellett.
Na ilyenkor megszületik a „mi”. És ha megszületett, akkor mint egy babát, táplálnunk, gondoznunk kell, és ennek az elsődleges eszköze az intimitás folytatása és állandó gyakorlása.
Tehát az egyik hiba, hogy a kapcsolatban maradok „én” és „te” – és vagy nem születik meg a „mi”, vagy lila gőzünk sincs arról, hogy mit akar a „mi”, mert mindig „én” akarok valamit, vagy te akarsz valamit, és birkózunk egymással egy életen keresztül.
A másik hiba ennek az ellenkezője, amikor megszületik a „mi”, de eltűnik és elhal a „mi oltárán” az „én” és a „te”. Sokan azt hiszik, hogy a „mi” a „te” és az „én” helyett jön létre. De a párkapcsolat nem azt jelenti, hogy abban megszűnünk egyénként létezni, és többé nincsenek saját vágyaink, álmaink, céljaink, egyéniségünk, autonómiánk. Vannak ilyen toxikus és társfüggő kapcsolatok, de ezek mindig boldogtalanok, és általában nem fenntarthatók.
Általában akkor üresedik ki és válik unalmassá egy kapcsolat, ha a benne lévőkben többé nincs mit felfedezni, már nincs vágyuk, amit betölthetnénk, már nincsenek önálló gondolatai, céljai, élete, egyénisége a másiknak. A szerelemben eggyé válni csak két különálló ember képes.
Az utolsó téma, amiről még pár percben beszélni szeretnék, az az erotika.
A házasságról alkotott képünkből feltűnően hiányzik az erotika. Szex van benne, de az erotikáról megfeledkezünk – és épp ettől válik először a szex, utána pedig a kapcsolat is unalmassá és monotonná.
Az erotikában benne van a felfedezés, a kockázatvállalás, és ez ebből fakadó izgalom. Ahhoz, hogy a kapcsolatban megmaradhasson a szenvedélyesség, kell egy bizonyos távolság. Azt kell valahogy kitalálnunk, hogy ami számunkra mindig elérhető, hogyan maradhat mégis egy kicsit elérhetetlen, hogy továbbra is elég érdekes legyen ahhoz, hogy fel akarjam fedezni, meg akarjam hódítani, az intimitásban eggyé akarjak válni vele.
Az elkötelezett párkapcsolatnak is van egy nagy és hamis illúziója: hogy azt hisszük, birtokoljuk a társunkat. Hogy őt „kipipáltuk”, megszereztük, bekebeleztük – és megszűnt létezni számunkra, mint kihívás. Pedig ő mindig egy különálló és autonóm személy lesz, legalábbis amíg mentálisan egészséges, és kevés ahhoz egy élet, hogy egy másik embert teljességében megismerjük, felfedezzük, meghódítsuk, kiteljesítsük. Legfeljebb egy pontos abbahagyjuk.
Oscar Wilde írja: Csak két tragédia eshet meg az emberrel: az egyik, ha nem kapja meg, amire vágyik, a másik, ha megkapja. – A beteljesült vágy mindig együtt jár valamiféle veszteség-érzéssel. És sok kapcsolatnak az vet véget, hogy azt hisszük, hogy azzal, hogy megkaptuk, akire vágytunk, többé nem lesz mire vágyni vele kapcsolatban. Emögött az van, hogy amíg valami még nem a miénk, addig küzdünk, harcolunk, dolgozunk érte. Addig kitárulkozunk és kockáztatunk az intimitásban. És amikor „megszereztük” a másikat, akkor a munka letudva, már nem kell tovább küzdeni, kockáztatni, áldozni, kreatívan a kedvébe járni. És ha a házasság előtt voltak is intim beszélgetéseink, utána ez marad el a leghamarabb, mert a gyerekek, a háztartás, a közös ügyek miatt erre nem marad idő.
Döbbenetes látni azt, hogy hogy válnak újra lelkessé, álmodozóvá, romantikus félőrültekké, elevenné, kockázatot vállalóvá, kreatívvá az ajándékozásban vagy akár a szexben olyan férfiak és nők, akiknek otthon van egy unalmas és lapos házassága, amiből ez mind kikopott, és végre lesz egy szeretőjük.
A szerető mindig jele és tünete annak, hogy a „mi”-ből eltűntél „te”. Vagy te még benne vagy, de már én koptam ki belőle.
Az erotika az érzelmi és szexuális izgalom megteremtése, a közös élmények céltudatos keresése és betöltése. Ha ez elvész egy kapcsolatban, akkor egy olyan alapérték tűnik el, ami a szociális életközösséghez és a társas magányhoz nem kell, de a szerelemhez elengedhetetlen. Nagyon érdekes, hogy egy pár kapcsolatáról nem a szexuális életük, hanem az erotikus életük minősége árul el sokkal többet – mert az az érzelmi intenzitás és minőség, aminek a szex csak az egyik megnyilvánulása, a köztük lévő erotikában ölt testet.
(…)