A kultisták vihara
SZÉPIRODALOM
A Cultistorm című társasjátékomhoz készül egy speciális narratív játékmód, amelynek a része egy terjedelmes novelláskötet. Ebben a kötetben ötszáz történet, egészen pontosan mininovella szerepel, amelyek H. P. Lovecraft világának hangulatát idézik meg. Műfajilag ez az úgynevezett weird fiction, amelyben keverednek a klasszikus detektív történetek, a horror, a sci-fi és a mitológiák elemei, egy nagyon sajátosan bizarr és borzongató elegyet alkotva a 19. és 20. század fordulójának korában. A kultisták vihara című készülő kötetem válogatás a játékhoz írt történetekből, egyfajta best of Cultistorm, és egyben tisztelgés a mester munkássága előtt.
Folyamatosan írom a novellákat a játékhoz készülő kötetbe, s ha végre elkészül ez a kiegészítő is, utána lehet majd belőle egy válogatáskötetet is kiadni.
Néhány mininovella a kötetből
Könnyű páraként foszlik
Magam mögött hagytam a város utolsó utcájának utolsó házait is, a macskaköves járda saras úttá vált, a saras út pedig egy mérfölddel később a fák közé befutó ösvénybe torkollt. Azt mondták, ez az ösvény vezet a tisztáshoz, ahol a mostanában felbukkanó idegenek szoktak éjszakánként összegyűlni, de hogy mit csinálnak, azt senki nem tudta megmondani, mert nem volt ember, akinek lett volna mersze utánuk lopózni.
Beértem a fák közé, az öreg tölgyek halkan susogtak körülöttem a csendes éjszakában. Fertályórát ha haladhattam az ösvényen, mire elértem a tisztást. Ott voltak ők, ahogyan a helyiek mondták, ha jól láttam, nyolcan, férfiak és nők vegyesen. Óvatosan egy nagyobb bokor mögé bújtam, hogy megfigyelhessem istentelen szertartásukat, amibe már minden bizonnyal bele is fogtak. Egy meggyújtott máglya körül álltak, hétköznapi ruházat volt rajtuk, egyikükön sem látszódott semmilyen furcsaság vagy torzulás, amit más esetekben már sokszor láttunk. Mintha énekeltek volna, egészen halkan, szinte dúdolva – de ami kijött a szájukon, mégsem volt hasonlatos egyetlen általam hallott emberi nyelvhez és semmilyen ismert dallamhoz. Hosszú percek teltek el, de nem történt semmi, legalábbis hiába meresztettem a szemeimet, nem jelent meg semmiféle látomás vagy istenség. Egyre inkább úgy tűnt számomra, hogy ezek csak szánalmas ájtatoskodók, akik valami ócska mese hatására űzik a hiábavaló szertartásukat.
Míg vártam, magam sem tudtam mit tenni, elkezdtem a tüzet bámulni – az éjszakában lobogó lángok amúgy is vonzzák a tekintetet. Sokáig észre sem vettem, ám annál nagyobb megrökönyödéssel fedeztem fel, hogy a tűzben égő tuskók és ágak egyáltalán nem égtek el. A tűz minden kétséget kizáróan ott lobogott a tisztás közepén, éreztem a melegét, láttam a füstjét, ám a tüzet tápláló fa mintha érintetlen lett volna a lángok között. Mintha valami megmagyarázhatatlan módon nem is a tűzben lennének. Döbbenetembe jeges félelem vegyült, amit akkor érez az ember, amikor olyasvalamivel találkozik, amire nincsenek ismert szavak és józan érvek. Ekkor újabb szörnyűséges felfedezést kellett tennem. Az emberek a tűz körül… olybá tűnt, mintha egyre átlátszóbbakká válnának. A testükön keresztül fel-felsejlettek a mögöttük álló bokrok és fák körvonalai, mígnem világosan ki tudtam venni a mögöttük lévő környezet minden részletét. Ezek a férfiak és nők továbbra is látszólag mozdulatlanul, halkan énekelve embertelen éneküket, a szemem láttára kezdtek fokozatosan elhalványodni, szertefoszlani, semmivé válni, mintha csak a hajnali párafelhő foszlana fel a felkelő nap melegében… Megroppant egy ág mögöttem. Ijedten kaptam hátra a fejem, de semmit nem láttam. Mire visszafordultam, a tisztás üres volt. Csak egy halomba rakott fatörzs árválkodott ott érintetlenül, várva, hogy valaki tüzet gyújtson belőlük…
Jelenben a múlt
Tegnap este fáradtan értem vissza a motelbe, úgy léptem át az ajtóm alatti résen becsúsztatott sárgás borítékot, mintha ott se lett volna. Ruhástól szédültem be az ágyba, és azonnal el is aludtam. Csak ma reggel vettem észre, s mint kiderült, egy kézzel írt meghívót tartalmazott, bizonyos Mr. és Mrs. Kowalsky villájában este 9 órakor kezdődő fogadásra. Sosem hallottam a megnevezett személyekről, s napközben többször is eszembe jutott, hogy talán eltévesztették a címzettet, és a meghívó csak véletlenül keveredett az én szobámba. A kíváncsiságom azonban nem hagyott nyugodni, és pár perccel 9 előtt már az ódon villa kapujában álltam. Ahogy beléptem a gazdagon cirádázott kapun, amely tárva nyitva várta az érkezőket, azonnal megcsapott valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés: mintha sűrűbb és hidegebb lett volna a levegő a kapu túloldalán. Gyorsan átszeltem a villa előtti kicsiny parkot, miközben az épület ablakain kiáradó fényeket kutattam. Isten a tanúm rá, mintha azok is valami természetellenességet sugároztak volna, a villanylámpák jól ismert sárgás fénye most valami egészen idegen árnyalatban ragyogtak bele az esti sötétségbe. A nyitott ajtóban nem állt senki, aki fogadta volna a vendégeket, s ez igen meglepő volt számomra. Az épület halljából két lépcsősor vezetett fel az emeletre, a falakon festmények, a sarkokban keleties szobrok és dísztárgyak álltak. Talán tizenöt-húsz vendég beszélgetett egymással, láthatóan a felsőbb osztályhoz tartozó, jól ápolt, értelmiségi hölgyek és urak, mindössze két inast fedeztem fel közöttük, akik hol megjelentek, hol eltűntek, hogy a kezükben lévő italos tálcákat feltöltsék. Mintha senki észre sem vette volna az érkezésemet, a jelenlétemnek semmi hatása nem volt egyetlen jelenlévőre sem. Sétáltam közöttük, de egyetlen szempár sem fordult felém, s a kezét sem nyújtotta senki üdvözlésre. Ahogy jobban megfigyeltem ezeket az embereket, a ruhájuknak, a bőrüknek is mintha fakóbb színe lett volna a természetesnél, bár akkor ezt a villanyvilágítás furcsa színárnyalatának tudtam be. A vendégek kisebb-nagyobb csoportokba verődve, halkan, szinte suttogva beszélgettek egymással. Bárkit próbáltam megszólítani, mintha nem láttak és nem hallottak volna. Egy órát tartózkodtam a villában, de semmiféle kontaktust nem tudtam felvenni egyetlen jelenlévővel sem. Zavarodottan fordultam ki az ajtón, és kusza gondolatokkal tértem vissza szerény hajlékomba. Nagyon rosszul aludtam, minden bizonnyal kusza rémálmok gyötörhettek, bár reggelre semmire nem emlékeztem belőlük. Viszont nem hagyott nyugodni az előző éjszakai tapasztalatom, ezért a reggelim elköltése után rögtön visszasiettem a villához. Azonban ahogy megpillantottam, rémült kiáltás hagyta el a torkom: az éjszakai látogatásom színtere, a gondozott kert és az épület, amely bár nem volt pompázatos, mégis az arisztokrácia fennköltségét hordozta magán, romokban állt, mintha már legalább egy évszázada nem lakná senki emberfia. A tegnap este még csodálatosan rendezettnek tűnő park gazos és elhanyagolt volt, a villa ajtaja beszakadva. Ahogy bódultan beljebb mentem, mindenütt az évtizedek óta lerakódott érintetlen por és mocsok, pókhálók, kitört ablaküvegek, elkorhadt bútordarabok… De hogyan lehetséges mindez?! S akkor megéreztem ugyanazt a sűrűbb és hidegebb légáramlatot, amelynek az emléke még elevenen élt bennem az előző éjszakáról. Lassan fordultam meg. Egy ősöreg férfi állt mögöttem, elrongyolódott, koszos inasruhában. Nem tudom megmagyarázni, de valahogy biztos voltam abban, hogy tegnap vele is találkoztam, bár akkor a húszas évei elején járó szépreményű fiatalembernek tűnt. Most viszont valami ijesztő vörös fény lobogott a meggyötört szemében, miközben érthetetlen szavakat mormolva, fenyegetően elindult felém…
Deja vu
A kultista tudja, hogy a nyomában vagyok, egyre sietősebben szeli az utcákat. Meggyorsítom én is a lépteimet. Tudnom kell, hová megy, hátha elvezet a gyalázatos szektájuk gyülekezési helyére. Hirtelen egy fekete macska jelenik meg előttem, az egyik kapualjból ugrott ki. Felnéz rám, majd megrázza magát, és mire odaérek, ruganyosan szökken is tovább. A szürkületbe hajló város tovatűnő pillanatképe, olyannyira hétköznapi, hogy nem is törődök vele. A kultista hirtelen átvág a túloldalra, és befordul a következő sarkon. Már szinte futok utána, de nem baj, nem fog lerázni!
Ahogy követem, egymás után hagyom el az ódon kapualjakat, mikor váratlanul elém ugrik egy macska. Mintha ugyanaz lenne, amelyikkel az előbb is találkoztam, vagy legalábbis pont ugyanolyan – suhan át a gondolataimon. Felnéz rám, majd egy pillanat múlva megrázza magát, és már szökken is tovább. Ahogy én is, a kultista után.
Újabb két utcányi kergetőzés. A férfi nem fordul hátra, nem foglalkozik velem, csak fejét lehajtva robog a célja felé. Hirtelen elém ugrik egy macska… és én egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez ugyanaz a macska… ismét. Megáll, felnéz rám, megrázza magát, tovább szökken. De a tekintetét most már magammal viszem. A gondolataimba roskadva folytatom az üldözést… egymás után hagyjuk el az utcákat, már a külváros szellősebb portái között járunk.
Megint elém ugrik… igen, ez pontosan ugyanaz a macska. Ezúttal már azt is észreveszem, hogy nem csak a macska ugyanaz, hanem a mozdulat is. Ahogy felnéz rám, ahogy megrázza magát, ahogy tovább szökken. Deja vu, amely újra és újra rám talál. Szorosra markolom a zsebemben lévő medálokat, tudom, nemsokára használnom kell őket. A férfi előttem megint irányt változtat.
A következő ház kapujából már ugrik is ki a macska. Csak egy pillanat, de mélyen belenézek a szemébe, és észreveszem, amire eddig nem figyeltem fel, amit eddig talán nem is akartam meglátni: a macska fenyegetően sárga szemeiben két fekete szembogár ül. Mintha a szemeim mögé nézne, mintha ki akarná fürkészni a gondolataimat, mintha el akarná emészteni a lelkemet. Persze már nincs is előttem, a szokásos mozdulattal rázza meg magát, és szökken tovább.
Lassan sötétedik. Futnak mellettem az utcák, a házak ablakai.
Már látom, már várom. Ugrik a kapualjból, megáll, felnéz rám… szédülni kezdek… nem megyek tovább, csak állok, szótlanul, érzések nélkül, megmerevedve a kapualjban. Nem tagadhatom tovább, ez nem lehet véletlen, és nem is deja vu – a világunk egy parányi részlete kiszakadt a valóság szövetéből és végtelenül ismétlődik, felőrölve a józanságomat.
Ősöreg
Néhány nappal ezelőtt hallottam, hogy van egy hely a városban, egy eldugott kisvendéglő az óváros szívében, ahol mostanság szinte minden délután ősöreg – így mondta nekem Mrs. Elliot, az informátorom: ősöreg emberek gyűlnek össze, s valami érthetetlen furcsa nyelven beszélgetnek egymás között. Meg is adta a pontos címet, én pedig elindultam, hogy megnézzem magamnak ezeket az „ősöreg” embereket. Nyilván túlzott a jóasszony… Ahogy megérkeztem a Rogers és a Cannon Lane utcák sarkán álló kicsiny étteremhez, azonnal tudtam, hogy mégiscsak jó nyomra bukkanhattam. Az épület kopottas cégtábláján ugyanis ugyanaz a kis pöttyökkel szegélyezett csillagforma szimbólum állt, amit az idegen kultuszok szektásaival vívott sötét harcunkban oly sokszor használunk. Benyitottam a vendéglőbe. Talán ha öten lehettek benn, idősebb emberek, ugyanannál az asztalnál ülve. Érkezésemre mindannyian felém néztek, majd a következő pillanatban már ügyet sem vetve rám újra egymás felé fordultak, s folytatták tovább halk diskurzusukat.
Igyekeztem egy hozzájuk viszonylag közel lévő asztalt választani, úgy, hogy a jelenlétemet ne érezzék tolakodónak, ám mégis elcsíphessek valamit a beszédjükből. Levetettem kabátomat, helyet foglaltam, és az asztalon lévő egyoldalas menükártyák kezdtem tanulmányozni. Ha már itt vagyok, a nyomozást talán összeköthetem egy könnyed uzsonnával is. Észre sem vettem, hogy honnan, de mikor felpillantottam az étlapból, már ott állt az asztalom mellett a felszolgáló. Felnéztem rá, de bár ne tettem volna. Az étvágyam abban a minutumban világgá szállt. Olyan öreg volt az ember, aki fehér kötényt viselve fölém tornyosult, hogy azt elmondani sem tudom. A bőre olyan volt, mint valami csonttá aszott rinocéroszé, a ráncos kifejezés vajmi keveset adhat vissza annak állapotáról. A bőre ráadásul megereszkedett, a szeméből pedig olyan mérhetetlen öregség tükröződött, amit egyetlen idős ember tekintetében nem láttam eddig soha. Az étlapot félretéve rendeltem egy erős Early Gray teát, és lélegzetvisszafojtva bámultam, ahogy az ember végtelenül lassúvá nyújtott csoszogással eltűnik a konyha ajtajában. Hogy az előbb miként tudott olyan hangtalanul meglepni, azt elképzelni sem tudom. Mindenesetre végre visszafordulhattam a sarki asztalnál tompa hangon suttogó csoport felé. Egyre jobban koncentráltam, hogy kivegyek valamit abból, amiről beszélgetnek, de azok a hangfoszlányok, amiket elcsípni véltem, valahogy nagyon idegennek tűntek. Egészen biztosan nem angol nyelven társalogtak. A német és francia nyelvekhez is van némi közös, de azokat sem véltem felfedezni, sem a szavakban, sem a hanghordozásban. Ahogy múltak a feszülten figyelemmel, vagy mondjuk ki, immáron leplezetlen hallgatózással eltelő percek, úgy vált egyre erősebbé az a meggyőződésem, hogy ezek az idős emberek nem emberi nyelven beszélgetnek egymás között. Nem csak az elcsípett szavak, hanem az artikuláció, a hangnem, a beszéd dinamikája is valahogy nagyon mélyen idegennek és embertelennek tűnt. Azonban mégsem volt kellemetlen vagy bántó. Sőt… miközben hallgattam őket, egyszerre mintha valami édes illat töltötte volna be a helyiség levegőjét, s az illat a pórusaimba ívódva valahogy simogatni kezdett volna. Aztán képek elevenedtek meg előttem, furcsa, idegen tájakat láttam felvillanni majd tovatűnni. Úgy éreztem, ezek a vidékek nagyon ősiek lehetnek, ugyanaz a végtelen kortalanság sugárzott belőlük, mint ami ezeknek az ősöreg kedves embereknek a látványából – mert természetesen ők is ugyanolyanok voltak, mint a pincér, aki az imént felvette a rendelésem. Színeket láttam, olyan furcsa színárnyalatokat, amiket eddig sehol, sem a természetben, sem az ember által létrehozott tárgyak vagy ruházatok árnyalataira nem voltak egyáltalán jellemzőek, s ezek a színek füstszerűen gomolyogtak az asztalok között, körbeöleltek, és valami módon bizsergetni kezdtek. Aztán újabb képeket láttam, furcsa lényeket, amelyek úsztak a végtelen űrben, s amelyek mellett a bolygók játéklabdaként forogtak a tengelyük körül…
Aztán egyszerre vége lett a jelenésnek. Zavarodottan néztem körbe magam körül. Késő este volt, az étteremben már csak egyetlen csonkján égő gyertya lobogott az asztalomon. A teám megfeketedett és megráncosodott, a helységben pedig nem volt már senki. Hiába hallóztam egy darabig, a pincér sem került elő. Értetlenül ücsörögtem még egy kis ideig, s próbáltam felidézni, mivel is telt el az a körülbelül hat óra, amit az asztalnál ülve töltöttem, de nem tudtam visszaemlékezni semmi konkrétumra. Valami ősöreg emberek beszélgettek a sarokban… furcsa, nem emberi nyelven… Talán ők maguk sem voltak emberek…
A festmény
A magas szakállas férfi, bizonyos Arthur T. Boyle, polgári foglalkozása szerint szakács volt, ebben a hónapban a negyedik kultista, akit elveszítettem. Napokon keresztül jártam a nyomában, jegyzeteltem, mikor kikkel találkozott, milyen személyeket és milyen helyeket látogatott meg, de ebbéli tevékenységei nem adtak okot semmi gyanúra. Mint a korábbi eseteimnél, Mr. Boyle is a város Természettudományi Múzeumában tűnt el. Nyomozó jelvényem tekintélyt parancsoló hatására az intézmény igazgatója azonnal szíves rendelkezésemre állt, a személyzet most fésüli át másodjára is az épületet, de eddig nem sikerült a nyomára bukkanni. A kijáratoknál szolgáló alkalmazottak pedig bizonyosak abban, hogy az általam adott személyleírással rendelkező férfi nem lépett ki az ajtókon.
Jómagam is másodjára kutatom át a múzeum helységeit, minden termet alaposan megvizsgálva, vajon nem nyílik-e valahol rejtekajtó a falban vagy lépcsőfordulóban, hiszen az ilyesmi rejtélyek egyáltalán nem szokatlanok az ilyen régebbi, patinás épületeknél. Az egyik hátsó raktárhelyiségben észrevettem egy nagyméretű festményt a polcok mellé helyezve, és ki tudja, talán kíváncsiságból, vagy valamely hatodik érzék sugallatára leemeltem a hanyagul rádobott kárpitot, hogy egy pillantást vessek rá. A rémült döbbenettől azonban olyan szerencsétlenül léptem hátra, hogy a mögöttem lévő tároló polcokat sikerült meglöknöm, s néhány porcelán és cserép hatalmas csattanással zuhant a rideg kőpadozatra. Én azonban nem tudtam levenni a szemem a festményről, amely furcsa, sosem látott fákat ábrázolt, melyek hatalmas, áttetsző gyümölcsöket teremtek, s azok belsejében mintha emberi lények lettek volna – legalábbis a körvonalaik alapján erre tudtam gondolni. Az erdő sötétséget és fenyegetést sugárzott, azonban mégsem ez az embertelen környezet okozta a pánikomat, hanem a kép középpontjában álló néhány alak, akik mintha valamiféle révületben meggyökerezve lennének ennek az iszonyatos erdőnek az élő részei. S akik között minden kétséget kizáróan fedeztem fel a magas és szakállas Arthur T. Boyle alakját – a csoportban közvetlenül mellette állva pedig azt a Catherine Simmont, akinek a nyomát két hete veszítettem el ugyanitt. De ott volt a festménybeli erdő tisztásán a postai alkalmazott Stephen Brown, és a kéményseprő Peter Keener is, akik szintén itt tűntek el.
Közelebb léptem a képhez, hogy részletesebben is megvizsgáljam a megfestett alakokat, és Isten a tanúm rá, hogy a festményen szereplő emberek tekintete ebben a pillanatban egyszerre fordult felém, előre nyújtott kezükben pedig feltűntek azok a bizonyos amulettek…
Az iszonyatos gardróbszekrény
Már egy hete járok a nyomában ennek a három jellegzetesen furcsa arcú férfinak. Egy este szúrtam ki őket az utcán, és egyből feltűnt a járásuk, a testtartásuk – volt bennük valami zsigerien természetellenes. Ahogy megközelítettem őket, hogy jobban szemügyre vegyem az arcukat is, azonnal feltűnt, hogy valami nem stimmel velük. Nem tudom pontos magyarázatát adni az idegenkedésemnek, hiszen semmi feltűnő nem volt az arcukon, mégis mintha sok-sok apróság összeadódott volna egyetlen nagyon erős benyomássá. A homlokuk talán túl magas volt, ránctalan, és mintha egy árnyalattal jobban kifelé dőlt volna, mint a legtöbb emberé. A szemük csak egy kicsit tűnt kisebbnek, a színe pedig sötétebbnek, mint amit általában lát az ember. Egyikük bajszos volt, a másikuk szakállas, a harmadiknak nem volt arcszőrzete, viszont szemüveget viselt – mégis, már az első pillantásra úgy tűnt, mintha ikertestvérek lennének, annyira egyforma volt az arcuk éle, az álluk szegletessége, a szemöldökük ívelése. Naponta több órát jártam a nyomukban, ahogy föl s alá bicegve a város utcáin különböző házakba kopogtatnak, majd tűnnek el egy-egy órára, hogy aztán folytassák az útjukat. Mintha valamiféle hivatalnokok lennének, akiknek valamilyen okból kifolyólag címeket kellene ellenőrizniük a munkájukból kifolyólag. Természetesen minden meglátogatott címet gondosan feljegyeztem. Azonban már az első pillanattól furcsa volt számomra, hogy túlságosan össze voltak nőve – egy hete, mióta követem őket, soha nem láttam őket külön. Mindig, mindenhová együtt mennek. Ma végre sikerült kinyomoznom, hol van a szállásuk, és már meg sem lepődtem azon, hogy mindhárman a St. Luis Vendégház második emeletének ugyanabban a szobában tértek nyugovóra. Az egész éjszakát a vendégház halljában töltöttem, és a reggelimet is itt költöttem el. Lassan már déli tizenkét óra lesz, de a három különös férfi még mindig nem jött le a szobából. Úgy döntöttem, ideje megismerkednem velük, mielőtt hazamegyek, hogy végre én is kialudhassam magam.
Bekopogtam a 204-es ajtón. Semmi válasz. Még egyszer kopogtam, ezúttal erősebben. Itthon kell lenniük, hisz láttam őket este felmenni a szobájukba, és azóta nem hagyták el a szállásukat. Vártam egy percet, de továbbra sem hallottam semmit az ajtó túloldaláról. Mintegy ellenőrzésképpen lenyomtam a kilincset, és magam is meglepődtem, hogy az ajtó nem volt bezárva. Rövid habozás után bekiáltottam a szobába. Semmi válasz. Vettem egy nagy levegőt, és beléptem. A szoba rendezett, volt, a függönyök elhúzva, a három ágy gondosan megvetve. Talán túlságosan is gondosan, mintha soha nem is aludtak volna bennük. Benyitottam a fürdőbe, a kádtól eltekintve az is üres volt, teljesen érintetlen. A kád azonban színültig volt töltve valami ismeretlen, lila színben foszforeszkáló, sűrűnek tűnő folyadékkal. Sosem láttam ehhez hasonlót. Ettől eltekintve viszont minden más érintetlennek tűnt, a zuhanyzó melletti törülközők is úgy álltak halomba hajtogatva, mintha soha senki nem használta volna őket. Odaléptem az ablak előtt lévő íróasztalhoz, és kihúztam a fiókját. Csak egy biblia, egy érintetlen jegyzetfüzet, és egy csorbítatlan ceruza pihent benne. Láthatóan ezek sem kerültek még a lakók kezébe. Elgondolkodva álltam a szoba közepén, s azon töprengtem, vajon nem tévesztettem-e el az ajtót. Már épp indulni készültem, amikor kifelé menet, inkább csak rutinból, kinyitottam a magas gardróbszekrény ajtaját is. Amit azonban ott láttam… a szekrényben mindössze három elegáns öltöny lógott, három kabát, és három iszonytató fogas, melyekre életem végéig emlékezni fogok. Azokon a fogasokon ugyanis bőrök voltak gondosan felakasztva, a három férfi kiterített arcbőre, s gondosan átvetve rajtuk három pár emberi kéz levetett bőre. Dermedten álltam a szekrény előtt, amikor megéreztem egy hirtelen jött hideg fuvallatot a nyakam körül…
Tükörember
Amikor már nem tudott hova menekülni, mert elfogyott az út, lassan és méltóságteljesen szembefordult velem. Az arcának vonásaiból nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy férfi volt vagy inkább nő, mintha keveredtek volna azok a jegyek benne, amiből könnyen meg lehetett volna állapítani a nemét. A tekintete viszont átható volt és melegséget sugárzott, egyáltalán nem olyan nyomasztó vagy undort keltő, mint amivel általában találkoztam e sötét szekta követőinél. Nem szólt egy szót sem, nem mosolygott rám, nem vágott grimaszt, az arca tökéletesen érzelemmentes volt, de valahogy mégis megnyugtató, és cseppet sem ellenséges. Úgy döntöttem, állom a tekintetét. Szorosan elé léptem, az arcunk szinte összeért, és mélyen a szemébe néztem. Nem tudom, mennyi ideig álltunk így egymással farkasszemet nézve. Az ő arca rezzenéstelen maradt, és bár nagyon kellett összpontosítanom, álltam a próbát. Végül lassan lehunyta a szemét. Elmosolyodtam. Lám, legyőztem őt, legyen bármily gyermeki is ez a pillanatnyi apró győzelem felette. Ekkor megszólalt, még mindig csukott szemmel, mély, búgó, talán túlontúl kellemes hangon. Megszólalt, és emlékeket idézett fel egy feledésbe merült gyermekkorról, a beteg édesanyáról és a korán megözvegyült apáról, egy ostoba csíny miatti lábtörésről, az öreg templom tornyában kiolvasott filléres regényekről, az első csókról, amelyre arcpirítóan fiatalon került sor a pékleányával. Mesélt az iskolai kudarcokról, utcai verekedésekről, szégyellnivaló apró gaztettekről, az édesapa halálos ágyán elsuttogott utolsó kívánságáról, egy szerelem nélküli házasságról és egy elemésztő szerelemben fogant házasságtörésről, az íróasztal fiókjába rejtett lapos üvegcséről, beteljesületlen ifjúkori álmokról. Az első mondatoknál még nem jöttem rá, de ahogy teltek a percek, egyre bizonyosabbá vált az iszonyatos felismerés: ezek az én emlékeim. Az én gyerekkorom, az én édesanyám, az én lábtörésem, a könyveim, az első csókom, a hazugságaim és gaztetteim, a kudarcba fulladt házasságom és a tragédiába fulladt viszonyom, édesapám utolsó kívánsága, amit alig hallhatóan a fülembe suttogott a halála előtti utolsó perceiben… Nem, ez nem történhet meg, ezeket nem tudhatja más, erre nincsen magyarázat, erre nincsen bocsánat! Egyszerre öntött el az ámulat és a rettegés, szégyen és a keserűség. Ordítottam a fájdalomtól és a dühtől, ahogy elemi erővel arcul csapott a saját elrontott életem üressége és hiábavalósága. Bosszúra szomjaztam, meg akartam torolni a legszemélyesebb titkaim, vágyaim és bűneim megsértését. Soha nem éreztem magam ennyire kiszolgáltatottnak és legyőzöttnek. Ordítottam és összeszorított ököllel az arcába akartam csapni, de csak a levegőt hasította az ütésem. Elhallgatott, és kinyitotta a szemét. De már nyoma sem volt benne melegségnek – jéghideg volt és kegyetlen.
Shoggoth barlangja
Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy megszaporázta előttem a lépteit. Tudta, hogy a nyomában vagyok. Hátra pillantott, és összevillant a tekintetünk. Most az egyszer magabiztos voltam, az ő furcsán vágott, keleties szemében viszont az őszinte ijedtséget láttam. Befordult a Viola Rhodes sarkán, de érződött a tétovaságán, hogy nem ismeri a környéket, minden kapualjba a menekülés lehetőségét kutatta. Pár háznyi előnye volt csak előttem, de én azzal a fölénnyel tartottam a távolságot mögötte, mint aki bármikor elejtheti az áldozatát, csak még játszani akar vele. Már szinte szaladt, hosszú szürke kámzsája szinte lobogott rajta. Újra hátra sandított rám, és most jól meg tudtam figyelni az arcának vonásait. Volt egy furcsa sebhely az arcán, az orrától szinte a füléig húzódott, mintha késsel megvágták volna. Ilyen mementóval a képén többé úgysem tudna elbújni előlem. Újabb sarok, és már a Marshall Street szűk sikátorában folytattuk az életéért rohanó vad és a prédáját becserkésző vadász drámáját. Nem mindig tűnik ilyen könnyűnek ez a meló. Mindenféle rettenetes istenségeket és mitikus mesék ocsmány lényeit imádó szektások felkutatása a feladatom, és bizony nem egyszer éreztem én azt a zavart félelmet, amit most ennek a kultistának a tekintetében láttam. De nagyon jól esett ezúttal a győztes oldalon lenni. Ahogy sietve átvágott az úttesten, megbotlott, és csak a jó szerencséjén múlt, hogy az egyensúlyát elvesztve nem terült el a macskakövön. Már csak néhány méter volt közöttünk. Ebben a pillanatban futásnak eredt, és szinte feltépte a vele szemben lévő kocsma ajtaját, ahonnan a bent lévők szokásos zajongása csapott felém egy pillanatra, míg be nem csapódott mögötte az ajtó. „Shoggoth barlangja” – csak a szemem sarkából láttam a cégéren a feliratot, és benyitottam. Néma csönd fogadott, letaglózott az előbbi zajongás teljes hiánya. A kocsmában talán tizenöten lehettek a csapossal együtt. Ketten a pultnál álltak, egyvalaki az ablaknál, a többiek kettes-hármas csoportokban ültek az asztaloknál, előttük söröskorsók és üvegek, whiskey és rum. Csak álltam az ajtóban, és miközben néztük egymást mozdulatlanul és szavak nélkül a teremben lévőkkel, mintha egy jéghideg és acélos szív fogta volna marokba a szívemet. Mindenki, szó szerint mindenki ugyanazt a szürke kámzsát viselte, mint aki egy pillanattal előttem belépett ide. Mindegyiküknek ugyanolyan furcsán vágott, keleties szeme volt, ugyanazok a vonások, és ugyanaz a sebhely ugyanott, az arcuk jobbján az orruktól majdnem a fülükig…
Ismeretlen világok vonzása
Ahogy beléptem a kétszintes ódon bérház kopott festésű bejárati ajtaján, máris megcsapott valami édeskés illat, ami a lépcsőházban terjengett. Ilyenkor az ember öntudatlanul is az emlékeiben matat, hogy megtalálja, mihez is hasonlít ez a tapasztalat, érzi a kényszert, hogy gondolatban megnevezze, és ezzel feloldja a nemtudás idegesítő feszültségét magában, de hiába tűnt nagyon is ismerősnek, nem jöttem rá, mi lehet ez a pórusaimat betöltő szag. A lakás, amit kerestem, az emeleten volt. A 6-os számú, Vergil Poole professzor átmeneti bérleménye, amit az Arkham Egyetem bocsátott rendelkezésére vendégszemináriumának idejére. Poole professzor hatvanas éveiben járó, kopasz, szemüveges agglegény volt, az ókori történelemtudományok és a történelem előtti kultuszok elismert kutatója, számtalan neves szakkönyv szerzője. Az ősi világok elfelejtett mítoszai című műve, az Átjárók könyve vagy A kimondhatatlan nevek jelentései fontos forrása volt a saját kutatómunkámnak is, amit az anno az egyetemen folytattam napjaink okkult szektáit tanulmányozva. nagyon izgatott voltam a találkozás miatt, már régóta szerettem volna feltenni neki pár olyan kérdést, amikről a könyveiben számomra túlságosan magabiztosan és részletekbe menően írt. Mintha ő maga is jelen lett volna azokon a történelem előtti szertartásokon, amiknek eredetét és módját oly végtelen hozzáértéssel és részletességgel tárta fel. Az ajtaja előtt állva rápillantottam az órámra. Délután 5 órára beszéltük meg a látogatásomat, és én szerettem pontosan érkezni. Bekopogtam az ajtaján. Talán nem hallotta, mert nem jött válasz odabentről. Még egyszer kopogtam, immáron erősebben. Ahogy füleltem, valami furcsa, egyenletesen kattogó hangot véltem kiszűrődni a szobából, és közben ráeszméltem, hogy az édeskés illat is mintha sokkal erőteljesebb lenne itt, mint a bejáratnál volt. Harmadjára is kopogtam, majd mivel biztos voltam abban, hogy a hangok az ajtó túloldalról jönnek, lenyomtam a kilincset. Az ajtó nyikorogva nyílt ki, és megcsapott a bentről kiáradó édes szag töménysége. A professzor nem tartózkodott bent. A bérlemény egyetlen meglehetősen nagy szobából állt, amelynek közepén valami olyan jelenséget láttam, amire nehéz szavakat találni. Mintha kiszakadt volna a tér egy darabja, meghatározhatatlan alakzatokban ütemesen megnyílt majd bezáródott egy hasadék a valóság szövetén. A jelenséget kékes színű fényfelvillanások pulzálása, és a már a folyosóról is hallható kattogó hang kísérte. A legdöbbenetesebb azonban az volt, hogy ritmikusan megnyíló hasadékokban különféle ismerősnek tűnő és teljesen valószerűtlen világok jelentek meg néhány másodperc erejéig, míg a térhasadék be nem csukódott, hogy egy újabb jelenésnek nyisson kaput. Láttam ott vöröslő sivatagot, amelyben az egyiptomi piramisokhoz hasonlító ősi építmények álltak, amelyekből hatalmas szemek meredtek felém. Láttam megfagyott jéghegyek között tükörsima, fekete, ablaktalan épületekből álló üres várost, hatalmas, gombaszerű nővényekből álló nem evilági erdőséget, sűrű fekete folyadékban ázó, fekete bőrű emberek által lakott nyomortelepet. Láttam gigantikus faragott kőoszlopokból álló ősi emlékművet, amelynek faragványai és szimbólumai nem hasonlítottak semmire, amit eddigi életem során láttam, narancsszínű mocsarakat, amelyekből kúp alakú kecses építmények törtek az ég felé, de láttam felvillanni Dunwich ismerős belvárosát vagy Innsmouth sötét kikötőit is. Nem tudom, meddig álltam a kitárt ajtóban a csodálattól és rémülettől meredten belefeledkezve a pulzáló jelenségből feltáruló világok váltakozásába, míg az egyik kép váratlanul megmerevedett. A belőle áradó ragyogás egy pillanatra betöltötte a szobát, majd egy magas füttyszót hallottam, és valami láthatatlan erő kíméletet nem ismerve megragadott, hogy magával rántson a hasadékba.
Ysteligno üressége
Vasárnap koradélután volt, kellemesen meleg tavaszi nap. Édesanyámat látogattam meg ma, vele is ebédeltem, és tőle bandukoltam hazafelé ráérősen, jóllakottan, jókedvűen. Ki tudja miért, kifejezetten optimista hangulatom volt, ami nem túl gyakorta fordult elő velem az elmúlt hónapok megannyi szörnyűsége miatt. A Salton Stall-ra rákanyarodva már messziről kiszúrtam az egyik árnyas tölgy alá leállított fagylaltos kocsit. Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára fagylaltot, talán gyerekkoromban. Ugyan a nemrég elköltött csodálatos ebéd után még mindig telítve éreztem magam, kíváncsiságból odasétáltam a kocsihoz. A pult mögött egy fiatal, feltűnően csinos hölgy állt, hosszú barna selyemruhában, és hívogatóan mosolygott rám. Nem vagyok édesszájú, és ha egy hagyományos fagylaltos kocsi lett volna, biztosan nem állok meg, de amikor a kínálatra pillantottam, földbe gyökerezett a lábam a meglepetéstől. Itt nem vaníliát, csokoládét vagy puncsot lehetett kapni, hanem egészen másfajta volt a kínálat. Árnyék Innsmouth fölött. Zau’eho kaptárai. Yiv’iro pusztasága. Ysteligno üressége. Az őrület hegyei. Az elveszett emlékek homálya. Shoranoth holdja. Egy pillanatra beleszédültem az elnevezések olvasásába, mert nem egy volt közöttük, ami ismerősen csengett az arkhami egyetem könyvtárában töltött időmből. Odaléptem a kocsihoz, és az eladó felé fordultam – ekkor ért a következő döbbenet. Szentül hittem, hogy az előbb egy nagyon szép arcú fiatal leányzót láttam a pult mögött, de most egy középkorú, szomorú arcú hölgy nézett rám. De biztosan én tévedtem. Úgy döntöttem, megkóstolok egyet ezekből a furcsa elnevezésű fagylaltokból, hogy lássam, ez csupán valami ízléstelen reklámfogás, vagy annál több. A Ysteligno üressége elnevezésűt választottam. A nő egy kis csészébe mert nekem egy adagnyi áttetszően fekete színű jeges krémet. Kis kanalammal belemertem, de mintha semmi ellenállása nem lett volna a krémnek, és semmi súlya az édességnek. Óvatosan a számhoz emeltem, és megcsapta ajkamat a szokatlan jeges fagy, mintha ez a kiskanálnyi fagylalt a végtelen sarkmezők fagyos éjszakáinak dermesztő szelét fújta volna az a arcomba. Ahogy a számba vettem a fekete masszát, szó szerint semmit nem éreztem. Sem ízt, sem állagot, sem hideget, sem nedvességet. De abban a pillanatban eltűnt körülöttem minden, a délutáni napsütés, az utca csendes zsibongása, a fagylaltos kocsi, a tölgyfa, amelynek az árnyékában álltam. Egyszerre végtelen és végtelenül üres lett körülöttem minden, megszűntek a hangok, az érzékek, érzések, nem voltak épületek, nem volt föld a talpam alatt és felhők az égen, eltűntek a színek, a fények. Nem mozdult a levegő, és úgy tűnt, ebben az ürességben még az idő múlása is megszűnt. Soha nem éreztem magam ennyire magányosnak, kiszolgáltatottnak, elveszettnek, üresnek. Nem létezőnek. Mivel megszűnt a tér és az idő is, nem tudom, mennyi ideig tarthatott ez az állapot, de a következő pillanatban már ismét a Salton Stall-on álltam, kezemben a fagylaltos csészével. Ránéztem a pult túloldalán álló hölgyre, de ott egy vénséges vén öregasszonyt láttam, akinek szemeiben vakítóan jéghideg fenyegetés izzott.